© 2010 Urantia Alapítvány
194:0.1 EGY óra körül, amint a százhúsz hívő éppen imádkozott, mindannyian egy különös jelenlétre lettek figyelmesek a helyiségben. E tanítványokban mind egyszerre tudatosult a szellemi öröm, biztonság és bizakodás egy új és mély érzése[1]. A szellemi erő ezen új tudatosulását nyomban egy erős késztetés követte, mely arra sarkallta őket, hogy menjenek és hirdessék az országról szóló evangéliumot és azt a jó hírt is, hogy Jézus feltámadt a holtából[2].
194:0.2 Péter felállt és kijelentette, hogy ez bizonyára az Igazság Szellemének eljövetele, melyet a Mester megígért nekik és javasolta, hogy menjenek el a templomba és fogjanak hozzá a rájuk bízott jó hír terjesztéséhez. Úgy is tettek, ahogy Péter javasolta.
194:0.3 Ezeket az embereket arra készítették fel és oktatták, hogy az általuk hirdetendő evangélium az Isten atyasága és az ember fiúsága, ám a szellemi elragadtatás és személyes diadal pillanatában a legjobb hír, a legnagyszerűbb újság, amelyre ezek az emberek gondolni tudtak, a Mester feltámadásának ténye volt. Így indultak el, a fentről való hatalommal felruházva, hirdetvén a jó hírt az embereknek — a Jézuson keresztüli üdvözülést is — azonban akaratlanul is abba a hibába estek, hogy az evangéliummal kapcsolatos tények némelyikével helyettesítették magát az evangéliumi üzenetet. Péter tudtán kívül járt elöl ebben a tévedésben, mások pedig követték egészen Pálig, aki egy új vallást teremtett a jó hírek új változatából.
194:0.4 Az országról szóló evangélium: az Isten atyaságának ténye s ehhez kapcsolódóan az emberek fiúságának-testvériségének ebből eredő igazsága. A kereszténység pedig, ahogy az ama naptól fogva fejlődött: az Istennek, mint az Úr Jézus Krisztus Atyjának ténye, melyhez társul a feltámadt és megdicsőült Krisztussal való közösség hívői megtapasztalása.
194:0.5 Nincs semmi különös abban, hogy ezek a szellemmel eltöltött emberek szükségképpen megragadták annak lehetőségét, hogy a Mesterük elpusztítására és az ő tanításai befolyásának felszámolására törekvő erők feletti győzelem érzését kifejezzék. Egy ilyen időszakban könnyebb volt emlékezni a Jézussal való személyes közösségükre és megborzongani attól a bizonyosságtól, hogy a Mester mégis él, hogy a barátságuk nem szakadt meg, és hogy a szellem valóban éppen úgy jött el hozzájuk, ahogy megígérte.
194:0.6 E hívek úgy érezték, hogy hirtelenül egy másik világba kerültek át, az öröm, a hatalom és a dicsőség egy új létezésébe[3]. A Mester beszélt nekik arról, hogy az ország hatalommal jön el, és némelyikük úgy gondolta, hogy már kezdik érzékelni, hogy mire is gondolt.
194:0.7 Amikor mindezt figyelembe vesszük, akkor már nem is oly nehéz megérteni, hogy ezek az emberek miként jutottak el oda, hogy Jézusról egy új evangéliumot hirdessenek az Isten atyaságáról és az emberek közötti testvériségről szóló korábbi üzenetük helyett.
194:1.1 Az apostolok negyven napja bujdokoltak. E nap éppen a pünkösd zsidó ünnepe volt, és a világ minden részéből érkezett látogatók ezrei voltak jelen Jeruzsálemben[4]. Sokan erre az ünnepre érkeztek, de a többség már a páska-ünnep óta a városban tartózkodott. Ezek az ijedt apostolok most merészkedtek elő a heteken át tartó elzárkózásukból, hogy bátran megjelenjenek a templomban, ahol elkezdték hirdetni az új üzenetet egy feltámadt Messiásról. Az összes tanítványban hasonlóképpen tudatosult, hogy az éleslátás és az erő valamiféle új szellemi felruházottságában részesültek.
194:1.2 Két óra felé járt az idő, amikor Péter odaállt épp arra a helyre, ahol a Mester a templombeli utolsó tanítását elmondta, és előadta azt a szenvedélyes folyamodványt, melynek eredményeként több mint kétezer lelket nyertek meg[5]. A Mester elment, ám hirtelenül felfedezték, hogy a róla szóló történet nagy erővel hat az emberekre. Nem csoda, hogy többet hirdettek annál, mint ami megtartotta a Jézus iránti korábbi odaadásukat és ugyanakkor oly erős kényszerítő erővel bírta rá az embereket arra, hogy higgyenek benne. Az apostolok közül hatan vettek részt e találkozón: Péter, András, Jakab, János, Fülöp és Máté. Több mint másfél órán át beszéltek és adták át üzeneteiket görögül, héberül és arámiul, és néhány szót még olyan egyéb nyelven is elmondtak, mely nyelveken szólni tudtak[6].
194:1.3 A zsidók vezetői megdöbbentek az apostolok merészségén, de féltek zaklatni őket, mert olyan sokan elhitték a történetüket.
194:1.4 Fél ötre több mint kétezer hívő követte az apostolokat a Siloám tavához, ahol Péter, András, Jakab és János megkeresztelte őket a Mester nevében[7]. Már sötét volt, amikor végeztek a sokaság megkeresztelésével.
194:1.5 A pünkösd nagy keresztelési ünnep volt, annak időszaka, amikor összejöttek a kapu áttértjei, azok a nem-zsidók, akik Jahvét akarták szolgálni. Ezért aztán a zsidók és a hívő nem-zsidók sokaságának mi sem volt könnyebb, mint hogy e napon vessék alá magukat a keresztelésnek. Ezzel semmilyen értelemben nem távolodtak el a zsidó hittől. A Jézusban hívők még valamivel ezután is a judaizmus egy szakadár felekezetét alkották. Mindegyikük, beleértve az apostolokat is, még mindig kitartott a zsidó szertartási rendszer alapvető követelményei mellett.
194:2.1 Jézus olyan életet élt a földön és olyan evangéliumot tanított, mely kiemelte az embert abból a babonaságból, hogy az ember az ördög gyermeke, és felemelte őt az Isten hű fiának méltóságára. Jézus üzenete, ahogyan azt hirdette és annak idején megélte, hatékony megoldás volt az ember szellemi nehézségeire az üzenet elmondásának idején. Most, hogy személyesen már elhagyta a világot, a maga helyébe elküldi az ő Igazság Szellemét, akinek rendeltetése, hogy az emberben éljen, és minden egyes új nemzedék számára újrafogalmazza a jézusi üzenetet annak érdekében, hogy a föld színén megjelenő halandók minden új csoportja az evangélium új és naprakész változatát kapja, olyan személyes megvilágosodást és csoportos útmutatást, mely hatékony megoldásnak fog bizonyulni az ember sokféle, új és újabb szellemi nehézségeire.
194:2.2 E szellem első küldetése természetesen az, hogy támogassa és személyessé tegye az igazságot, mert az igazság megértése alkotja az emberi szabadság legmagasabb rendű formáját. Ezután e szellem célja a hívő árvaságérzésének eltörlése. Lévén, hogy Jézus az emberek között élt, minden hívő a magányosság érzését tapasztalhatná meg, ha az Igazság Szelleme nem jött volna el, hogy az emberek szívében lakozzon[8].
194:2.3 A Fiú szellemének ezen adományozása eredményesen felkészítette minden egészséges ember elméjét az Atya szellemének (az Igazítónak) az egész emberiség számára való későbbi egyetemes elküldésére. Az Igazság Szelleme bizonyos értelemben mind az Egyetemes Atya, mind pedig a Teremtő Fiú szelleme.
194:2.4 Ne kövessétek el azt a hibát, hogy arra számítotok, hogy a kiáradt Igazság Szelleme erőteljesen tudatosul bennetek értelmileg. A szellem sohasem kelt magáról tudatot, hanem csak Mihályról, a Fiúról kelt tudatot. Jézus kezdettől fogva azt tanította, hogy a szellem nem magától beszél[9]. Ezért aztán annak bizonyítéka, hogy közösségben vagytok az Igazság Szellemével, nem a szellemről kialakított tudatotokban lelhető fel, hanem a Mihállyal való kiteljesedett közösségben szerzett tapasztalásotokban.
194:2.5 A szellem azért is jött, hogy segítse az embereket abban, hogy felidézzék és megértsék a Mester szavait, valamint, hogy megvilágítsa és újraértelmezze az ő földi életét.
194:2.6 Aztán az Igazság Szelleme azért is jött, hogy segítse a hívőt abban, hogy tanúja lehessen a jézusi tanítások és azon élet valóságának, melyet a húsvér testben megélt és amelyet most újra és újból megél az Isten szellemmel eltelt fiai minden múló nemzedékének minden egyes hívőjében.
194:2.7 Így hát úgy tűnik, hogy az Igazság Szelleme valóban azért jön, hogy minden hívőt elvezessen a teljes igazságba, az Istennél való örök és felemelkedői fiúság valóságára történő élő és fokozatos szellemi ráébredés mind teljesebb megtapasztalására[10].
194:2.8 Jézus élete mindenki előtt az Atya akaratának magát alávető ember kinyilatkoztatása, nem pedig olyan példa, amely alapján szó szerint kell követni őt. A húsvér testben eltöltött ezen élete, a kereszthalállal és a későbbi feltámadással együtt, rövidesen a váltság olyan új evangéliumává vált, melyet azért kellett megfizetnie, hogy visszavásárolja az embert a rossz markából — egy megsértett Isten rosszallásából. Mindazonáltal, még ha az evangélium erősen eltorzult is, tény marad, hogy a Jézusról szóló ezen új üzenet magával vitte az országról szóló korai evangéliumának számos igazságát és tanítását. Az Isten atyaságáról és az emberek testvériségéről szóló rejtett igazságok előbb-utóbb előbukkannak, hogy eredményesen átalakítsák az egész emberiség polgárosodott társadalmát.
194:2.9 Az értelmi tévedések azonban semmilyen mértékben nem korlátozzák a hívőt a komolyabb mértékű szellembeli gyarapodásban. Kevesebb mint egy hónappal az Igazság Szellemének adományozását követően az apostolok nagyobb egyéni szellemi előrelépést mutattak, mint a Mesterrel való személyes és szeretetteljes együttlétük csaknem négy éve alatt. Az Istennél való fiúság megmentő evangéliumi igazságának a Jézus feltámadása tényével való helyettesítése sem korlátozta semmilyen mértékben a tanításaik gyors terjedését; épp ellenkezőleg, azzal, hogy Jézus üzenetét az ő személyével és feltámadásával kapcsolatos új tanításokkal elfedték, láthatólag nagyban megkönnyítették a jó hír terjesztését.
194:2.10 A „szellemtől való keresztelés” fogalma, mely nagyjából ekkortájt lett ilyen általánosan használatos, pusztán az Igazság Szelleme ajándékának tudatos elfogadását és ezen új szellemi erőnek, mint az Istent ismerő lelkek által addig megtapasztalt szellemi hatások felerősödésének a személyes elismerését jelezte[11].
194:2.11 Az Igazság Szellemének adományozása óta az embert háromszoros szellemi felruházottság tanító és iránymutató hatása éri: az Atya szelleme, vagyis a Gondolatigazító; a Fiú szelleme, vagyis az Igazság Szelleme; a Szellem szelleme, vagyis a Szent Szellem[12].
194:2.12 Az emberiség, ha úgy vesszük, a világegyetemi szellemi hatások hétszeres vonzerejének közös hatása alatt áll. A halandók korai evolúciós fajtáit a helyi világegyetemi Anyaszellem hét elmeszellem-segédjével való fokozatos fejlődési kapcsolat hatása éri. Ahogy az ember az értelem és a szellemi érzékelés lépcsőfokain felfelé halad, végül eljön hozzá és belé költözik a hét magasabb szellemi hatás. A fejlődő világok e hét szelleme:
194:2.13 1. Az Egyetemes Atya által adományozott szellem — a Gondolatigazítók.
194:2.14 2. Az Örökkévaló Fiú szellemjelenléte — a világegyetemek mindenségének szellem-gravitációja és minden bensőséges szellemi közösség biztos csatornája.
194:2.15 3. A Végtelen Szellem szellemjelenléte — a teremtésösszesség egyetemes szellem-elméje, az összes haladó szintű értelem értelmi rokonságának szellemi forrása.
194:2.16 4. Az Egyetemes Atya és a Teremtő Fiú szelleme — az Igazság Szelleme, akit általában a Világegyetemi Fiú szellemének tekintenek.
194:2.17 5. A Végtelen Szellem és a Világegyetemi Anyaszellem szelleme — a Szent Szellem, akit általában a Világegyetemi Szellem szellemének tartanak.
194:2.18 6. A Világegyetemi Anyaszellem elme-szelleme — a helyi világegyetem hét elmeszellem-segédje.
194:2.19 7. Az Atya, a Fiak és a Szellemek szelleme — a teremtésrészek felemelkedő halandóinak új elnevezésű szelleme azután, hogy a szellemtől született halandói lélek egyesült a paradicsomi Gondolatigazítóval, és azt követően, hogy elérte az isteniség és megdicsőülés állapotát a Paradicsomi Végleges Testületben[13].
194:2.20 Az Igazság Szellemének adományozása így biztosította a világnak és népeinek azon utolsó szellemi felruházottságot, melynek rendeltetése, hogy segítséget nyújtson az Isten keresésében a felemelkedés során.
194:3.1 A pünkösd napjáról szóló első beszámolókhoz számos meghökkentő és különös tanítás társult. Az e napon végment eseményekhez, amikor is az Igazság Szelleme, az új tanító eljött, hogy az emberiséggel legyen, a későbbi időkben hozzákeveredtek a túláradó érzelgősség buta megnyilvánulásai[14]. Az Atya és a Fiú kiáradt szellemének legfontosabb küldetése az, hogy megtanítsa az embereket az Atya szeretetének és a Fiú könyörületességének igazságaira. Ezek az isteniség azon igazságai, melyeket az ember sokkal jobban megérthet, mint a többi isteni jellemvonást. Az Igazság Szelleme elsősorban az Atya szellemtermészetének és a Fiú erkölcsi jellemének kinyilatkoztatásában érintett[15]. A Teremtő Fiú a húsvér testben kinyilatkoztatta Istent az embereknek; az Igazság Szelleme a szívekben kinyilatkoztatja a Teremtő Fiút az embereknek. Amikor az ember megtermi „a szellem gyümölcseit” az életében, akkor egyszerűen csak feltárja ama vonásokat, melyeket a Mester a maga földi életében megmutatott[16]. Amikor Jézus a földön volt, életét egy személyiségként élte — a názáreti Jézusként. Az „új tanító” emberben lakozó szellemeként a Mester pünkösd óta képes az életét újra megélni minden, az igazságra megtanított hívő tapasztalásában.
194:3.2 Sok olyan dolog történik az emberi élet során, melyeket nehéz megérteni, nehéz békében elfogadni azt a gondolatot, hogy ez egy olyan világegyetem, amelyben az igazság érvényesül és amelyben az igazságosság diadalmaskodik. Gyakran tűnik úgy, hogy a rágalom, a hazugságok, az őszintétlenség és az igazságtalanság — a bűn — van uralmon. Hogy győz-e végül a hit a rossz, a bűn és a gonoszság felett? Győz. Jézus élete és halála az örökkévaló bizonyíték arra, hogy a jóság igazsága és a szellem vezette teremtmény hite mindig érvényre jut. A kereszten lévő Jézust azzal gúnyolták, hogy „Hát lássuk, eljön-e az Isten, hogy megszabadítsa[17].” A keresztre feszítés ama napja sötétnek tűnt, de a nap dicsőségesen ragyogott a feltámadás reggelén; a pünkösd napján pedig még ragyogóbb és örömtelibb volt. A reménytelen kétségbeesés vallásai arra törekednek, hogy megszabaduljanak az élet terheitől; a végtelen alvásban és nyugalomban való kihunyást keresik. Ezek az ősi félelem és rettegés vallásai. Jézus vallása a hit egy olyan új evangéliuma, mely a küzdő emberiségnek hirdettetik. Ez az új vallás a hiten, a reményen és a szereteten alapul[18].
194:3.3 A halandói élet Jézusra a legkeményebb, a legkegyetlenebb és a legelkeseredettebb csapásokat mérte; és ez az ember a kétségbeesésre okot adó, neki kijutó résszel hittel, bátorsággal és az Atya akarata megcselekedése iránti rendíthetetlen elhatározottsággal nézett szembe. Jézus az élettel annak minden szörnyű valóságával együtt szembesült és úrrá lett rajta — még a halálban is. A vallást nem az élettől való megszabadulásként használta. Jézus vallása nem törekszik megszabadulni ettől az élettől annak érdekében, hogy egy másik létezés várakozásteljes üdvét élvezze. Jézus vallása egy másik, szellemi létezés örömét és békéjét nyújtja ahhoz, hogy az emberek kiteljesíthessék és megnemesíthessék azt az életet, melyet a húsvér testben most élnek.
194:3.4 Ha a vallás mákony a népnek, akkor az nem Jézus vallása. A kereszten nem volt hajlandó inni a tudatgyengítő szerből, és a minden húsvér testre kiáradt szelleme pedig nem más, mint az embert felfelé vezető és előrefelé hajtó hatalmas világhatás. Az előremutató szellemi késztetés a világban jelen lévő legerősebb hajtóerő; az igazságot tanuló hívő a haladó és tetterős lélek a földön.
194:3.5 A pünkösd napján Jézus vallása összetört minden nemzeti megszorítást és faji bilincset. Mindörökre igaz, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság[19].” Az Igazság Szelleme ezen a napon lett a Mestertől minden halandónak felkínált személyes ajándék. E szellemet abból a célból adományozta a híveknek, hogy eredményesebben hirdethessék az országról szóló evangéliumot, de ők összetévesztették a kiáradt szellem befogadásának tapasztalását azon új evangélium egy részével, melynek a kialakításán nem tudatosan munkálkodtak.
194:3.6 Ne hagyjátok figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Igazság Szellemét adományként minden őszinte hívő megkapta; a szellem ezen ajándéka nem csak az apostolokhoz jött el. A felsőteremben összegyűlt százhúsz férfi és nő mind megkapta az új tanítót, mint ahogy minden nyíltszívű ember is az egész világon[20]. Ezt az új tanítót az emberiség kapta adományul, és minden lélek el is fogadta attól függően, hogy mennyire szerette az igazságot és milyen képességgel rendelkezett a szellemi valóságok megragadására és megértésére. Az igaz vallás végül kiszabadul a papok és minden szent osztály felügyelete alól, és az emberek lelkében találja meg a valódi megnyilatkozás módját.
194:3.7 Jézus vallása annyiban segíti az emberi polgárosodás legfelsőbb rendű formáját, hogy megteremti a legfelsőbb rendű szellemi személyiség fajtát és hirdeti ama személy szent voltát.
194:3.8 Az Igazság Szellemének pünkösdkor való eljövetele egy olyan vallást tett lehetővé, mely nem harcos újító és nem is hagyományelvű; nem az új és nem is a régi; nem csak az idősek vagy csak a fiatalok számára való. Jézus földi életének ténye biztos pontként rögzül az időben, az Igazság Szellemének adományozása pedig gondoskodik az általa megélt vallás és az általa hirdetett evangélium örökké tartó terjeszkedéséről és végtelen növekedéséről. A szellem vezet el minden igazságba; egy végtelen fejlődésű és istenmód kifejlő, kiterjedő és mindig gyarapodó vallás tanítója ő. Ez az új tanító mindörökre feltárja az igazságkereső hívő számára azt, ami oly istenmód benne rejlett az Ember Fia személyében és természetében.
194:3.9 Az „új tanító” adományozásával kapcsolatos megnyilatkozások, és az, ahogy a Jeruzsálemben összegyűlt különböző emberfajtákba és nemzetekbe tartozó emberek fogadták az apostolok szónoklatait, mindez Jézus vallásának egyetemes voltát mutatja[21]. Az országról szóló evangéliumot nem lehetett egy adott emberfajtával, műveltséggel vagy nyelvvel azonosítani. A pünkösd napja megmutatta a szellem ama nagy erőfeszítését, hogy megszabadítsa Jézus vallását a megörökölt zsidó láncoktól. Az apostolok, még a szellemnek a minden húsvér testre való kiáradását követően is, eleinte megpróbálták a judaizmus követelményeit ráerőltetni az áttértekre. Még Pálnak is gondja akadt a jeruzsálemi testvéreivel, mert ő nem volt hajlandó alávetni a nem-zsidókat e zsidó szokásoknak. Egyetlen kinyilatkoztatott vallás sem terjedhet el az egész világon, ha elköveti azt a súlyos hibát, hogy átitatódik valamilyen nemzeti műveltséggel vagy összekapcsolódik bevett faji, társadalmi vagy gazdasági szokásokkal.
194:3.10 Az Igazság Szellemének adományozása független volt minden formától, szertartástól, szenthelytől és azok különleges viselkedésétől, akik a megnyilatkozásának teljességében részesültek. Amikor a szellem eljött a felsőteremben összegyűltekhez, ők egyszerűen csak ott ültek, éppen némán imádkoztak. A szellem vidéken éppúgy adományozódott, mint a városban. Nem volt szükség arra, hogy az apostolok elvonuljanak egy elhagyatott helyre éveken át tartó magányos elmélkedésre annak érdekében, hogy megkapják a szellemet. A pünkösd örökre elválasztja a szellemi tapasztalás eszméjét attól, hogy azt a különösen kedvező környezeti viszonyokkal hozzák összefüggésbe.
194:3.11 A pünkösd a maga szellemi felruházottságával arra rendeltetett, hogy mindörökre eloldozza a Mester vallását a fizikai erőktől való mindenféle függőségtől; ezen új vallás tanítói most már szellemi fegyverekkel vannak felszerelkezve[22]. El kell indulniuk, hogy a kimeríthetetlen megbocsátással, a páratlan jóakarattal és a bőséges szeretettel meghódítsák a világot. Fel vannak szerelkezve arra, hogy jóval legyenek úrrá a rosszon, szeretet által győzzék le a gyűlöletet, az igazságba vetett bátor és élő hittel szüntessék meg a félelmet[23][24]. Jézus már megtanította a követőinek, hogy az ő vallása sohasem tétlen; a tanítványainak mindig tevékenynek és előremutatónak kellett lenniük az irgalmas segédkezésük és a szeretetteljes megnyilvánulásaik által. E hívek többé már nem úgy néztek Jahvéra mint „a Seregek Urára”[25]. Az örökkévaló Istenséget most már úgy tekintették, mint „az Úr Jézus Krisztus Istenét és Atyját”[26]. Legalább elfogadták — még ha nem is teljesen értették meg azt az igazságot — hogy az Isten egyúttal minden egyén szellemi Atyja is.
194:3.12 A pünkösd felruházta a halandó embert azzal a hatalommal, hogy megbocsássa a személyes sérelmeket, hogy szelíd maradjon a legnagyobb igazságtalanság közepette is, hogy rendületlenül nézzen szembe az ijesztő veszéllyel, és hogy a szeretet és a türelem bátor tetteivel dacoljon a gyűlölet és a düh rosszaival. Az Urantia a történelme során nagy és pusztító háborúk dúlásain ment keresztül. E szörnyű háborúk résztvevői mind vereséget szenvedtek. Csak egy győztes volt; csak egy valaki, aki ezekből az elkeseredett küzdelmekből megerősödött hírnévvel került ki — mégpedig a názáreti Jézus és az ő evangéliuma a rossz jóval való legyőzésére[27]. Egy jobb polgárosodott társadalom titka rejlik a Mesternek az ember testvériségéről, a szeretetbeli jó szándékról és a kölcsönös bizalomról szóló tanításaiban.
194:3.13 Pünkösdig a vallás csak az Istent kereső embert nyilatkoztatta ki; pünkösd óta az ember továbbra is keresi az Istent, de a világra fényesen kivetül annak látványa is, hogy az Isten is keresi az embert és elküldi az ő szellemét, hogy az emberben lakozzon, miután rátalált.
194:3.14 Jézus tanításait megelőzően, mely tanok a pünkösdben teljesedtek ki, a nőknek kevés vagy semmilyen szellemi rangjuk sem volt a régebbi vallások felfogása szerint. Pünkösd után az ország testvériségében a nő a férfival egyenlőként állt az Isten előtt. A szellem e különleges látogatását fogadó százhúsz ember között számos női hívő is volt, és a férfi hívekkel egyenlő mértékben osztoztak ezekben az áldásokban. A férfi többé már nem sajátíthatja ki a vallási szolgálatban való közreműködést. A farizeus továbbra is megköszönheti az Istennek, hogy „nem nőnek, leprásnak vagy pogánynak született,” de Jézus követői körében a nő örökre megszabadult mindenféle nemi alapú vallási megkülönböztetéstől. A pünkösd eltörölt minden faji elkülönítésen, kulturális különbségeken, társadalmi kaszton vagy nemi előítéleten alapuló vallási megkülönböztetést. Nem csoda, hogy e hívek az új vallásban azt kiáltották, „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság[28].”
194:3.15 Jézus anyja és öccse is ott volt a százhúsz hívő között, és a tanítványok körének tagjaiként ők is részesültek a kiáradt szellemben. Ők sem kaptak többet a jó ajándékból, mint a társaik. Jézus földi családjának tagjai semmilyen külön adományt nem kaptak. A pünkösd a külön papságoknak és a szent családokban való mindenféle hitnek a végét jelezte.
194:3.16 Az apostolok már Pünkösd előtt lemondtak sok dologról Jézusért. Feláldozták az otthonukat, a családjukat, a barátaikat, a világi javaikat és a társadalmi helyzetüket. Pünkösdkor pedig az Istennek adták magukat, melyre az Atya és a Fiú úgy válaszolt, hogy magukat az embernek adták — elküldték a szellemüket, hogy az emberekben éljenek. A sajátlényeg átlépésének és a szellem megtalálásának ezen élménye nem érzelmi jellegű volt; hanem az akarat belátáson alapuló alárendelésének és az elhívás fenntartás nélküli elfogadásának a cselekedete.
194:3.17 A pünkösd a szellemi egységre való felhívás volt az evangéliumi hívek körében. Amikor a szellem alászállt a hívekre Jeruzsálemben, ugyanez a dolog zajlott Filadelfiában, Alexandriában és mindazokon a helyeken, ahol igaz hívek laktak. Szó szerint igaz volt, hogy „a hívek sokasága egy szív, egy lélek volt.” Jézus vallása a világ által valaha ismert legerősebb egyesítő hatás[29].
194:3.18 A pünkösd megteremtésének célja az egyének, a csoportok, a nemzetek és az emberfajták erőszakosságának visszafogása volt. Az erőszakosság által felgyülemlő feszültség rendszeresen pusztító háborúkban tör ki. Az emberiség csakis a szellemi megközelítés révén egyesíthető, márpedig az Igazság Szelleme egyetemes világhatás.
194:3.19 Az Igazság Szellemének eljövetele megtisztítja az emberi szívet, és a befogadóját olyan élet megalkotására vezeti, melyben egyedül az Isten akaratát és az emberek jólétét tartja szem előtt[30]. Az önzőség anyagi szellemét az önzetlenség ezen új szellemi adományozása szünteti meg. A pünkösd, akkor és ma, azt jelzi, hogy a történelmi Jézusból az élő tapasztalás isteni Fia lett. E kiáradt szellem öröme, amikor azt tudatosan megélik az emberi életben, erősíti az egészséget, ösztönzőleg hat az elmére és kifogyhatatlan energiát biztosít a léleknek.
194:3.20 Nem az ima hozta el a szellemet a pünkösd napján, de sok köze volt a hívek egyéni befogadóképességének megnyitásához. Az ima nem készteti az isteni szívet korlátlan adományozásra, viszont igen gyakran olyan szélesebb és mélyebb csatornákat nyit meg, melyeken az isteni adományok azoknak a szívébe és lelkébe áramolhatnak, akik törekednek arra, hogy őszinte imán és igaz istenimádaton keresztül töretlen közösséget tartsanak fenn a Teremtőjükkel.
194:4.1 Amikor Jézust az ellenségei oly hirtelenül elfogták és rövidesen keresztre is feszítették két lator között, az apostolai és a tanítványai végképp elcsüggedtek. Annak gondolata, hogy a Mestert elfogják, megkötözik, megkorbácsolják és keresztre feszítik, túl sok volt még az apostoloknak is. Elfelejtették a tanításait és a figyelmeztetéseit. Lehetett ő valóban „próféta, tettben és szóban hatalmas az Isten és az egész nép előtt,” de aligha lehetett az a Messiás, akitől azt várták, hogy helyreállítja Izráel királyságát[31].
194:4.2 Aztán jön a feltámadás, a kétségbeeséstől való megszabadulással és a Mester isteniségébe vetett hitük visszatérésével. Újra és újra találkoznak és beszélnek vele, majd kiviszi őket az Olajfák hegyére, ahol búcsút vesz tőlük és elmondja, hogy visszamegy az Atyához. Azt mondta nekik, hogy addig maradjanak Jeruzsálemben, amíg fel nem ruháztatnak erővel — amíg az Igazság Szelleme el nem jön. A pünkösd napján ez az új tanító el is jön, és ők egyből elindulnak, hogy új erővel hirdessék az evangéliumukat. Egy élő Úr merész és bátor követői ők, nem pedig egy halott és legyőzött vezetőé. A Mester ott él e vándor hitszónokok szívében; az ő elméjükben Isten nem tantétel; élő jelenlétté vált a lelkükben.
194:4.3 „Napról napra állhatatosan, teljes egyetértésben voltak a templomban és törték meg a kenyeret otthon[32]. Örömmel és tiszta szívvel fogyasztották az ételt, dicsérve az Istent és bírván az egész nép kegyét. Mindnyájukat eltöltötte a szellem, és bátran hirdették az Isten szavát[33]. A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt; és egyikük sem mondta semelyik dolgát, melyet birtokolt, a sajátjának, és mindenük közös volt.”
194:4.4 Mi történt ezekkel az emberekkel, akiket Jézus felavatott, hogy menjenek és hirdessék az országról szóló evangéliumot, az Isten atyaságát és az ember testvériségét? Van egy új evangéliumuk; egy új tapasztalás tüze hevíti őket; egy új szellemi energia tölti el őket[34]. Az üzenetük hirtelenül átváltozott a feltámadott Krisztus hirdetésévé: „A názáreti Jézust, az embert, az Isten igazolta nagy tettekkel és csodákkal; őt határozott szándékkal és az Isten által előre tudottan, kiszolgáltatván keresztre feszítettétek és elveszejtettétek. Amit az Isten előre megmondott minden prófétája által, azt teljesítette be így. E Jézust az Isten feltámasztotta. Az Isten tette őt Úrrá és Krisztussá. Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a szellem ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok. Tartsatok bűnbánatot, hogy eltöröltessenek a bűneitek; hogy az Atya elküldje a Krisztust, aki nektek kijelöltetett, azt a Jézust, akit az égnek kell befogadnia addig, amíg a minden dolog helyreállítása meg nem történik.”
194:4.5 Az országról szóló evangéliumot, vagyis Jézus üzenetét hirtelenül átalakították az Úr Jézus Krisztusról szóló evangéliummá. Most az életének, a halálának és a feltámadásának tényeit hirdették és azon reményt terjesztették, hogy a megkezdett munkája befejezése érdekében rövidesen visszatér erre a világra. Így a földi hívek üzenete az első eljövetele tényeinek hirdetésével, valamint a második eljövetelében való reménykedés tanításával köthető össze, mely utóbbit nagyon közeli eseménynek tartották.
194:4.6 Krisztus a gyorsan formálódó egyház hitvallásává kezdett alakulni. Jézus él; meghalt az emberekért; ő adta a szellemet; eljön újra. Jézus töltötte ki minden gondolatukat és határozta meg minden, az Istenről és minden másról kialakított új felfogásukat. Túl lelkesek voltak azon új tantételtől, hogy „az Isten az Atyja az Úr Jézusnak”, semhogy azzal a régi üzenettel foglalkozzanak, hogy „az Isten a szerető Atyja minden embernek”, minden egyes egyénnek[35][36]. Igaz, a testvéri szeretet és a példátlan jóakarat csodálatosan kivirágzott a hívek e korai közösségeiben. Ám ez a Jézusban hívők társasága volt, nem pedig a mennyei Atya országának családjában élő testvérek közösségéé. Az ő jó szándékuk a Jézus alászállására vonatkozó felfogásból született szeretetből eredt és nem a halandó ember testvériségének felismeréséből. Mindazonáltal eltöltötte őket az öröm, és olyan új és egyedi életet éltek, hogy minden embert vonzottak a Jézusról szóló tanításaik. Elkövették azt a nagy hibát, hogy az ország evangéliumára vonatkozó élő és szemléltető magyarázatot használták fel azon evangélium helyett, de még ez is a legnagyszerűbb vallást képviselte, melyet az emberiség valaha megismert.
194:4.7 Kétségtelen, hogy egy új közösség éledezett a világban. „A hívők sokasága állhatatosan kitartott az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Fivérnek és nővérnek szólították egymást; szent csókkal köszöntötték egymást; segédkeztek a szegényeknek[37][38][39]. Ez életközösség és egyben imádatközösség is volt[40]. Nem előírás szerint alkottak közösséget, hanem ama vágy által, hogy megosszák javaikat a hívőtársaikkal[41]. Erősen bíztak abban, hogy Jézus visszatér, hogy befejezze az Atya országának megteremtését még az ő nemzedékük alatt. A földi javak ezen önként való megosztása nem közvetlen vonása volt Jézus tanításának; azért történhetett meg, mert ezek a férfiak és nők oly őszintén és oly szilárdan hitték, hogy bármelyik napon visszatérhet, hogy befejezze a munkát és betetőzze az országot. Ám a meggondolatlan testvéri szeretet jó szándékú kísérletének végső következményei rettenetesek voltak és bánatot szültek. Buzgó hívek ezrei adták el a vagyonukat és szabadultak meg tőke javaiktól és más termelőeszközeiktől[42]. Ahogy múlt az idő, a keresztény „egyenlő megosztás” apadó erőforrásai kimerültek — ám a világ nem ért véget. Az antiókhiai hívek rövidesen gyűjtést szerveztek, hogy a jeruzsálemi híveket megóvják az éhezéstől[43].
194:4.8 Ezekben az időkben az Úr estebédét annak megteremtése szerint ünnepelték meg; vagyis jó társaságban való társas étkezésre gyűltek össze és az étkezés végén vettek a szentségből.
194:4.9 Először Jézus nevében kereszteltek; csaknem húsz év telt el, mire „az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében” kezdtek keresztelni[44]. Csak a keresztelésre volt szükség a hívek közösségébe való felvételhez. Ekkor még nem volt szervezetük; a közösségük egyszerűen csak a jézusi testvériség volt.
194:4.10 Ez a jézusi szakadár felekezet gyorsan gyarapodott, és a szadduceusok újból felfigyeltek rájuk. A farizeusok kevéssé zavartatták magukat a kialakult helyzet miatt, minthogy a tanítások semmilyen mértékben nem akadályozták a zsidó törvények megtartását. A szadduceusok azonban elkezdték bebörtönözni a jézusi szakadár felekezet vezetőit, míg végül a szadduceusokat rábírták, hogy megfogadják az egyik vezető rabbinak, Gamlielnek a tanácsát, aki azt javasolta nekik: „Tartózkodjatok ezektől az emberektől és hagyjátok őket békén, mert ha e szándék vagy e munka embertől való, akkor legyőzetik; de ha Istentől való, akkor nem lesztek képesek legyőzni azt, nehogy esetleg azon kapjátok magatokat, hogy Isten ellen küzdötök[45][46].” Úgy döntöttek, hogy követik Gamliel tanácsát, és ekkor a béke és a nyugalom időszaka köszöntött Jeruzsálemre, mely alatt a Jézusról szóló evangélium gyorsan terjedt[47].
194:4.11 Így aztán minden rendben is ment Jeruzsálemben egészen addig, amíg a görögök el nem kezdtek nagyobb számban bejönni Alexandriából. Rodan két tanítványa érkezett Jeruzsálembe és sokakat térített át a hellenisták közül. Az első áttérítettjeik között volt István és Barnabás is. Ezek a rátermett görögök nem sokat törődtek a zsidó nézőponttal, és nem igazán vetették alá magukat az istenimádat és az egyéb szertartási szokások zsidó formájának. E görög hívek ténykedése volt az, ami véget vetett a békés viszonynak a jézusi testvériség, valamint a farizeusok és szadduceusok között. István és a görög társai egyre inkább úgy szónokoltak, ahogy Jézus tanította, és emiatt azonnal összeütközésbe kerültek a zsidó vezetőkkel. István egyik nyilvános beszéde során, amikor a beszéd számukra kellemetlen részéhez ért, a zsidók a tárgyalás minden formaságát mellőzve, ott helyben halálra kövezték[48].
194:4.12 István, a Jézus jeruzsálemi hívei görög közösségének vezetője, így lett az új hitnek és a korai keresztény egyház hivatalos szervezete sajátos ügyének az első vértanúja. Ez az új válság nyilvánvalóvá tette, hogy a hívek nem működhetnek a zsidó hiten belüli szakadár felekezetként. Mind egyetértettek abban, hogy el kell különülniük a hitetlenektől; és az István halálát követő egy hónapon belül megszervezték a jeruzsálemi egyházat Péter vezetése alatt, és Jakabot, vagyis Jézus öccsét iktatták be annak címzetes fejeként.
194:4.13 A zsidók akkor indították meg újra az immár könyörtelen üldöztetéseket, így a Jézusról szóló új vallás tevékeny tanítói, mely vallást később Antiókhiában kereszténységnek nevezték el, a birodalom más végeibe mentek el Jézust hirdetni[49][50]. Ennek az üzenetnek a terjesztésében, még Pál kora előtt, a görögök kezében volt a vezetés; és ezek az első hitterjesztők, miként a későbbiek is, a Sándor által a régi időkben megtett utat követték, Gázán és Türoszon át Antiókhiába, onnan Kis-Ázsián át Macedóniába, majd pedig tovább Rómába és a birodalom legtávolabbi részeibe.