© 2010 Urantia Alapítvány
130:0.1 A RÓMAI utazás Jézus földi életében a huszonnyolcadik éve nagy részét és a teljes huszonkilencedik évét kitöltötte. Jézus és a két indiai — Gonod és fia, Ganid — Kr.u. 22. április 26-án vasárnap reggel hagyta el Jeruzsálemet. Az utazás a terveik szerint zajlott le, és Jézus a következő év, vagyis Kr.u. 23. decemberének tizedik napján búcsúzott el az apától és fiától a perzsa-öbölbeli Kharax városában.
130:0.2 Jeruzsálemből Joppán keresztül jutottak el Cezáreába. Innen hajón folytatták útjukat Alexandriába, majd tovább a krétai Lázeába. Krétáról Ciréne érintésével hajóztak Karthágóba. Karthágóban felszálltak egy Nápolyba tartó hajóra, útközben megálltak Máltán, Szirakuzában és Messzinában. Nápolyból szárazföldi úton mentek Kápuába, majd az appiai úton érték el Rómát.
130:0.3 A római időzés után gyalogszerrel mentek Tarentumba, ahonnan Nikopolisz és Korinthosz érintésével áthajóztak a görögországi Athénba. Athénból Troászon át jutottak el Efezusba. Efezusból Rodoszt útba ejtve hajón jutottak el Ciprusra. Cipruson sokfelé jártak és hosszasan időztek, majd áthajóztak a szíriai Antiókhiába. Antiókhiából dél felé haladva Szidonba, majd Damaszkuszba jutottak el. Itt csatlakoztak egy Mezopotámiába tartó csoporthoz, s útjuk során áthaladtak Thapszakuszon és Láriszán. Elidőztek Babilonban is, meglátogatták Ur városát és más helységeket, majd Szuza felé vették útjukat. Szuzából Kharaxba utaztak, ahonnan Gonod és Ganid India felé hajózott tovább.
130:0.4 Jézus a négyhónapos damaszkuszi munka során sajátította el a Gonod és Ganid által beszélt nyelv alapjait. Ottléte alatt igen sokat tolmácsolt görögről az egyik indiai nyelvjárásra, melyben Gonod egyik honfitársa volt a segítségére.
130:0.5 A földközi-tengeri térségben tett utazás alatt Jézus naponta nagyjából a fél napját Ganid tanításával, valamint Gonod üzleti tárgyalásain és egyéb összejöveteleken való tolmácsolással töltötte. Minden egyes nap további részét, melyről maga rendelkezett, annak szentelte, hogy közeli, személyes kapcsolatokat alakítson ki az embertársaival, a teremtésrész halandóival kötött olyan közeli ismeretségek voltak ezek, melyek a nyilvános segédkezését megelőző tevékenységeire ezen évek alatt olyannyira jellemzők voltak.
130:0.6 Jézus első kézből ismerte meg az anyagi és értelmi szempontból fejlett nyugati és levantei polgárosodott társadalmat; Gonodtól és az ő kiváló fiától sok újat tudott meg az indiai és a kínai polgárosodott társadalomról és műveltségről, mivel Gonod, aki indiai állampolgár volt, három nagy utazást is tett a sárga ember birodalmába.
130:0.7 A fiatalember, Ganid rengeteget tanult Jézustól e hosszú és bensőséges együttlétük alatt. Kölcsönösen rokonszenvesnek találták egymást, és a fiú apja többször is megpróbálta rábeszélni Jézust, hogy térjen vissza velük Indiába, Jézus azonban mindig elhárította a kérését, arra hivatkozott, hogy vissza kell térnie Palesztinába, a családjához.
130:1.1 Joppai ottlétük alatt Jézus megismerkedett Gadiahhal, a Simon nevezetű tímárnak dolgozó filiszteus tolmáccsal[1]. Gonod kereskedői gyakran kötöttek üzletet ezzel a Simonnal; ezért Gonod és fia mindenképpen találkozni akart vele Cezárea felé menet. Joppában Jézus és Gadiah igen jól összebarátkozott. Ez az ifjú filiszteus az igazságot kereste. Jézus az igazságot nyújtotta; ő volt az Urantia akkori nemzedéke számára maga az igazság. Egy nagy igazságkereső és egy nagy igazságadó találkozásának eredménye az új igazság megtapasztalásából születő nagy és felszabadító megvilágosodás.
130:1.2 Az egyik nap, estebéd után, Jézus és a fiatal filiszteus a tengerparton sétált, és Gadiah, aki nem tudta, hogy ez a „damaszkuszi írástudó” alaposan ismeri a héber hagyományokat, arra a kikötőhelyre hívta fel Jézus figyelmét, melyről úgy tartották, hogy Jónás itt kezdte meg balsorsú tárzisi utazását[2]. A beszámolóját azzal fejezte be, hogy e kérdést tette fel Jézusnak: „De valóban feltételezed, hogy a nagy hal lenyelte Jónást?” Jézus látta, hogy ez a hagyomány nagymértékben befolyásolta a fiatalember életét, és mindez arra a balga szemléletre késztette, hogy kitérjen a kötelessége elől; Jézus ezért semmi olyat nem mondott neki, ami Gadiah akkori valós életfelfogását váratlanul és alapjaiban ingatta volna meg[3]. A kérdésre válaszul tehát Jézus azt mondta: „Barátom, mi mindannyian Jónások vagyunk, életünket Isten akarata szerint kell élnünk, és minden alkalommal, amikor az élet kötelmei elől megpróbálunk elszökni, távoli ábrándokhoz menekülni, akkor közvetlenül olyan hatásoknak tesszük ki magunkat, melyeket nem az igazság hatalmai és nem az igazságosság erői irányítanak. A kötelességtől való menekülés az igazság feláldozása. A fény és az élet szolgálatától való menekülés csakis az önzőségünk rettenetes bálnáival való gyötrelmes küzdelmekbe torkollhat, melyek lényegében a sötétségbe és a halálba vezetnek, hacsak az ilyen Istentől elfordult Jónások, akár a legnagyobb kétségbeesés közepette, szívükben újból Isten és az ő jóságának keresésére nem indulnak. Mihelyt e csüggedő lelkek őszintén keresik Istent — áhítják és szomjazzák az igazságosságot — akkor többé már semmi sem tarthatja őket fogságban. Nem számít, hogy milyen mélyre süllyedtek, ha teljes szívvel keresik a fényt, akkor a mennyei Úristen szelleme megmenti őket a fogságból; az élet rossz körülményei az új lehetőségek szárazföldjére vetik ki őket, megújult szolgálatra és bölcsebb életre.”
130:1.3 Gadiahra nagy hatással volt Jézus tanítása, és jócskán az éjszakába nyúlóan beszélgettek még a tengerparton, és mielőtt nyugovóra tértek volna, együtt és egymásért imádkoztak. Ugyanez a Gadiah volt az, aki később Péter hitszónoklatát hallva a názáreti Jézus őszinte híve lett, és egy este Dorkász házában emlékezetes vitába keveredett Péterrel. Gadiahnak nagy szerepe volt abban, hogy Simon, a jómódú bőrkereskedő végül elfogadta a keresztséget[4].[5]
130:1.4 (Jézusnak a halandó társai között, a földközi-tengeri térségbeli utazás során végzett személyes munkáját bemutató beszámolóban a szavait felhatalmazásunk értelmében szabad fordításban, az írás elkészítése idején az Urantián élő mai nyelvi kifejezésmódban közöljük.)
130:1.5 Jézus és Gadiah utolsó találkozásán a jóról és a rosszról esett szó. A fiatal filiszteus nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy a világban a jó mellett jelen van a rossz is. Azt mondta: „Ha az Isten jósága végtelen, akkor hogy engedheti, hogy szenvedjünk a rossztól; és egyáltalán, ki teremti a rosszat?” Akkortájt sokan hitték, hogy az Isten jót és rosszat is teremt, de Jézus ilyen téves dolgot sohasem tanított. E kérdésre válaszul Jézus azt mondta: „Testvérem, az Isten szeretet; ezért jónak kell lennie, és az ő jósága oly hatalmas és valóságos, hogy a rossz kis és valótlan dolgait nem foglalhatja magába. Isten oly határozottan jó, hogy őbenne a tagadáson alapuló rossznak egyáltalán nincs helye. A rossz azok éretlen választása és meggondolatlan botlása, akik ellenállnak a jóságnak, elutasítják a szépséget és hűtlenek az igazsághoz. A rossz csupán az éretlenség helytelen alkalmazkodása vagy a tudatlanság bomlasztó és torzító hatása. A rossz a fény esztelen elutasítását elkerülhetetlenül követő sötétség. A rossz az, ami sötét és hamis, és amelyet a tudatos befogadás és a szándékos támogatás bűnné formál.[6]
130:1.6 Mennyei Atyád, miután felruházott téged az igazság és a tévelygés közötti választás hatalmával, megteremtette a fény és az élet előrevivő útjának választása mellett annak lehetséges tagadását is; azonban e rossz tévelygések valójában nem léteznek addig, amíg egy értelmes teremtmény a rossz életút választása révén nem akarja a létüket. Ezután alakulnak az ilyen rossz dolgok bűnné az elszánt, lázadó teremtmény tudatos és szándékos választása révén. Ily módon engedi meg mennyei Atyánk, hogy a jó és a rossz együtt haladjon az élet végéig, éppen úgy, ahogy a búza és a konkoly egymás mellett nő egészen az aratásig[7].” Gadiahot teljesen kielégítette Jézusnak a kérdésére adott válasza, miután a későbbi beszélgetésük eredményeként felfogta e fontos kijelentések valódi értelmét.
130:2.1 Jézus és útitársai a tervezettnél tovább időztek Cezáreában, mert a hajójuk egyik hatalmas kormánylapátja olyan állapotba került, hogy félő volt, hogy az út során még szétreped. A kapitány az új kormánylapát elkészültéig nem vállalkozott az útra. Mivel hiány volt az ilyen famunkához értő ácsokból, ezért Jézus felajánlotta a segítségét. Jézus esténként a barátaival a kikötőt sétaútként körülvevő remek fal tetején sétálgatott. Ganid nagyon élvezte Jézus beszámolóit a város vízvezeték-rendszeréről és annak módjáról, ahogyan a dagályt az utcák és a csatornák megtisztítására használták. Augusztusz temploma is nagy hatással volt az ifjú indiaira, mely építmény egy dombon helyezkedett el és a római császár hatalmas szobra tornyosult fölé. Az ottlétük második napjának délutánján a három utazó a húszezres befogadóképességű óriási amfiteátrumba látogatott el, este pedig egy görög színházi előadást tekintett meg. Ganid életében először látott ilyenfajta rendezvényeket, és rengeteg kérdést tett fel Jézusnak. A harmadik nap reggelén hivatalos látogatást tettek a kormányzói palotában, mivel Cezárea Palesztina fővárosa és a római helytartó székhelye volt.
130:2.2 A fogadójukban egy mongol kereskedő is megszállt, és mivel e távol-keleti elég jól beszélt görögül, Jézus többször is hosszan elidőzött nála. A kereskedőre nagy hatással volt Jézus életfelfogása és sosem felejtette el bölcs szavait „a mennyei élet megéléséről a földi létben mindennap a mennyei Atya akaratának való alávetés révén.” E kereskedő taoista volt, és ezután az egyetemes Istenség tanának igaz hívévé vált. Miután hazatért Mongóliába, hozzálátott e felsőbb tanok terjesztéséhez a szomszédjai és a kereskedőtársai körében, és a ténykedése közvetlen eredményeként a legidősebb fia taoista pap lett. E fiú élete során nagy hatást gyakorolt a környezetére a felsőbb igazság megélése révén, és az ő egyik fia, majd unokája is megingathatatlanul hű maradt az Egyistennek — a Menny Legfőbb Urának — tanához.
130:2.3 Noha a korai keresztény egyház keleti ága, melynek központja Filadelfiában volt, hűségesebb maradt Jézus tanításaihoz, mint a jeruzsálemi testvéreik, sajnálatos, hogy nem volt Péterük, aki Kínába ment volna, vagy nem volt Páluk, aki Indiába utazott volna, ahol a szellemi talaj akkoriban igen kedvezett az országról szóló új evangélium magjainak elvetéséhez[8]. Jézus tanai, ahogyan azokat a filadelfiaiak megőrizték, éppoly gyors és eredményes vonzást gyakoroltak volna a szellemileg kiéhezett ázsiaiakra, mint Péter és Pál hitszónoklatai a nyugatiakra.
130:2.4 Egy nap, amint éppen a hajójavító műhelyben az új kormánylapáton dolgoztak közösen, az egyik fiatal hajóács figyelmes lett Jézus időről időre elejtett szavaira. Amikor Jézus arról beszélt, hogy a mennyei Atyát igenis érdekli a földi gyermekeinek jóléte, Anaxand, ez a görög ifjú azt mondta: „Ha az Istenek törődnek velem, akkor miért nem távolítják el a műhelyből azt a kegyetlen és igazságtalan munkafelügyelőt?” Alaposan meglepődött Jézus válaszától: „Mivel te tudod mi a jóság, és értékeled az igazságot, az Istenek talán éppen azért vezették a közeledbe ezt a tévelygő embert, hogy a jobb útra tereld. Talán te vagy a só, mely őt a többi ember számára kellemesebbé teszi; feltéve, hogy még nem veszítetted el ízedet. Ha ez így van, akkor ez az ember uralkodik rajtad annyiban, hogy a rossz viselkedése kedvezőtlenül befolyásol. Miért nem kerekedsz felül a rosszon a jóság ereje révén, és így te irányíthatnál mindent a kettőtök közötti kapcsolatban? Állítom, hogy a benned lévő jó le tudja győzni az őbenne lévő rosszat, csak valódi esélyt kell adnod ennek. Nincs lebilincselőbb kaland a halandói létben, mint élvezni azt a lelkesültséget, hogy a szellemi energia és az isteni igazság anyagi létű társa lehetsz azokban a győzelmes csatákban, melyeket a tévedések és a rossz ellen vívnak. Csodálatos és felemelő tapasztalás a szellemi sötétségben gubbasztó halandó számára a szellemi fény élő csatornájává lenni. Ha te többet birtokolsz az igazságból mint ez az ember, akkor az ő szüksége cselekedetre kell, hogy sarkalljon téged. Te biztosan nem vagy az a gyávafajta, aki a partról nézi végig, hogyan fullad a vízbe az úszni nem tudó embertársa! Mennyivel többet ér a sötétségben kapálódzó ember lelke a vízben fuldokló testénél!”
130:2.5 Anaxandra igen nagy hatást gyakoroltak Jézus szavai. A Jézus által elmondottakról beszámolt az elöljárójának, és aznap éjjel mindketten Jézus tanácsát kérték a lelkük épülése érdekében. Később, amikor a kereszténység üzenete eljutott Cezáreába, e két ember, a görög és a római elhitte Fülöp hitszónoklatát és az általa alapított egyház oszlopos tagjaivá váltak[9]. Később e fiatal görög egy római centuriónak, Kornéliusznak lett a tisztiszolgája, aki Péter munkája eredményeként tért meg[10]. Anaxand segített fényt vinni a sötétségben élőknek egészen Pál cezáreai bebörtönzéséig, amikor is a húszezer zsidó legyilkolásával végződő események során véletlenség következtében életét veszítette, miközben a szenvedőknek és a haldoklóknak nyújtott segítséget[11].
130:2.6 Ganid ekkoriban kezdte felismerni tanítója szokatlan ténykedését, vagyis azt, hogy a szabadidejét a társai személyes szolgálatával töltötte, és a fiatal indiai megpróbálta kitalálni e fáradhatatlan tevékenységek indítékait. Megkérdezte, „Miért töltöd a szabadidődet állandóan ezekkel az idegenekkel?” Jézus így válaszolt: „Ganid, aki ismeri Istent, annak senki sem idegen. A mennyei Atya megtalálásának tapasztalása megtanít arra, hogy minden ember a testvéred, és mi különös van abban, hogy az ember fellelkesül az újonnan felfedezett testvéreivel való találkozástól? Az ember fivéreit, nővéreit s az ő gondjaikat megismerni, és megtanulni szeretni őket, ez az élet legmagasztosabb tapasztalása.”
130:2.7 E késő éjszakáig tartó beszélgetés során a fiatalember Isten akarata és a szintén akaratnak nevezett emberi elme választása közötti különbség megmagyarázására kérte Jézust. Jézus lényegében azt mondta: Isten akarata az Isten útja, közösségvállalás Isten választásával minden más elvi lehetőséggel szemben. Az Isten akaratának megcselekedése ezért annak fokozatos megtapasztalása, hogy egyre inkább olyanná válunk, mint ő, és az Isten a forrása és beteljesülése mindannak, ami jó, szép és igaz. Az ember akarata pedig az ember útja, összegzése és lényege annak a választásnak, amivé a halandó lenni akar és amit tenni akar. A saját akarat az öntudatos lény szándékos választása, mely értelmes gondolkodáson alapuló döntéshozatalhoz vezet.
130:2.8 Aznap délután Jézus és Ganid sokat játszott egy igen értelmes pásztorkutyával, és Ganid tudni akarta, hogy vajon a kutyának van-e lelke, van-e saját akarata, és a kérdéseire válaszul Jézus azt felelte: „A kutyának van elméje, melynek révén képes a gazdája, az anyagi ember megismerésére, de nem ismerheti meg Istent, aki szellem; ezért a kutyának nincs szellemi természete és nem képes szellemi tapasztalás megélésére. A kutya rendelkezhet természettől kapott akaraterővel és ez fejleszthető, de ez az értelmi képesség nem szellemi erő, és nem is mérhető össze az emberi saját akarattal, mivel nem gondolkodó — ez nem a magasabb rendű és erkölcsi jelentéstartalmak megkülönböztetésének eredménye és nem is a szellemi és örök értékek választásáé. A szellemi felismerésére és az igazság választására való képesség teszi a halandó embert erkölcsi lénnyé, olyan teremtménnyé, aki fel van ruházva a szellemi felelősség sajátosságaival és az örök továbbélés lehetőségével.” Jézus tovább fejtegette, hogy mindezeknek az értelmi képességeknek a hiánya örökre megakadályozza az állatokat abban, hogy nyelvet fejlesszenek ki az időben vagy bármi olyasmit tapasztaljanak meg, amely a személyiség örök továbbélésével lenne egyenértékű. E nap okulásának eredményeként Ganid soha többé nem hitt abban, hogy az emberek lelke állati testbe költözhet.
130:2.9 Másnap Ganid minderről beszámolt az apjának, és Gonod kérdésére Jézus elmagyarázta, hogy „azon emberi törekvések, melyek kizárólag az állati lét anyagi nehézségeinek időleges megoldásaival foglalkoznak, arra ítéltettek, hogy megszűnjenek az időben. Akik viszont felelős erkölcsi döntéseket hoznak és a szellemi választásaikat fenntartás nélkül vállalják, fokozatosan azonosulnak az emberben lakozó isteni szellemmel, és ezáltal egyre nagyobb mértékben mutatják az örök továbbélés — az isteni szolgálatbeli véget nem érő fejlődés — értékeit.”
130:2.10 Ugyanezen a napon hallottuk először azt a nagy jelentőségű igazságot, mely mai szavakkal megfogalmazva a következőt fejezte ki: „A saját akarat az emberi elme azon megnyilatkozása, mely lehetővé teszi, hogy az alanyi tudat tárgyilagosan fejezze ki önmagát és megtapasztalja az Istenhez való hasonlatosság iránti vágyakozás élményét.” Ugyanilyen értelemben képes minden gondolkodó és szellemi elmével felruházott emberi lény teremtővé válni.
130:3.1 Eseménydús volt a Cezáreában tett látogatás, és amikor a hajó javítása végre befejeződött, Jézus és két barátja a déli órákban elhajózott az egyiptomi Alexandria felé.
130:3.2 A három utazónak rendkívül kellemesen telt az útja Alexandriába. Ganidot igen megörvendeztette a hajóút és állandóan kérdésekkel zaklatta Jézust. Amint a város kikötőjéhez közeledtek, a fiatalember nagyon elámult a fároszi világítótorony láttán, mely egy kis szigeten állt, melyet Alexandrosz keskeny mólóval köttetett össze a szárazfölddel, két remek kikötőt hozva így létre, s ezáltal Alexandriát Afrika, Ázsia és Európa tengeri kereskedelmi csomópontjává tette. E kiváló világítótorony az ókori világ hét csodájának egyike és minden későbbi világítótorony elődje volt. Reggel korán felkeltek, hogy megfigyelhessék az ember eme káprázatos életmentő találmányát, és Ganid elragadtatott szavaihoz Jézus a következőket tette hozzá: „És te, fiam, éppen ilyen világítótorony leszel, amikor hazatérsz Indiába, még apád eltávozása után is; olyan leszel, mint az élet fénye, azok számára, akik sötétségben gubbasztanak, és mindenkinek, aki csak vágyik rá, megmutatod a megszabadulás kikötőjébe vezető biztonságos utat.” Ahogy megszorította Jézus kezét, Ganid azt mondta: „Úgy lesz!”
130:3.3 Újból csak felhívjuk a figyelmet arra, hogy mekkora hibát követtek el a keresztény vallás korai tanítói, amikor figyelmüket kizárólag a római világ nyugati polgárosodott társadalmára fordították. A különböző ázsiai vallási csoportok készek lettek volna befogadni Jézus tanításait abban a formában, ahogy azt a mezopotámiai hívők az első században megőrizték.
130:3.4 A partraszállás utáni negyedik órában már majdnem elérték a harminc méter széles és nyolc kilométer hosszú kövezett út keleti végét, mely az egymillió lakosú város nyugati határáig húzódott. A város legfőbb nevezetességeinek — az egyetemnek (gyűjteménytárnak), a könyvtárnak, Alexandrosz király mauzóleumának, a palotának, a Neptunusz-templomnak, a színháznak és a testedző-csarnoknak — a megtekintése után Gonod az üzleti ügyeinek intézéséhez fogott, míg Jézus és Ganid a világ legnagyobb könyvtárát látogatta meg. Majdnem egymillió kéziratot őriztek itt a polgárosodott világ minden tájáról: Görögországból, Rómából, Palesztinából, Pártusföldről, Indiából, Kínából és még Japánból is. E könyvtárban találkozott Ganid a legbővebb indiai irodalmi gyűjteménnyel, amely csak létezett a világon; és az alexandriai ottlétük alatt minden nap elmentek a könyvtárba. Jézus beszámolt Ganidnak a héber írások itt található görög nyelvű fordításairól. Újra és újra áttekintették a világ összes vallásának tanításait, Jézus pedig igyekezett ezen ifjú elme számára mindegyikből kiemelni az igazságtartalmat, mindig megemlítve: „De Jahve a Melkizedek kinyilatkoztatásaiból és Ábrahám szövetségéből kifejlődött Isten. A zsidók Ábrahám sarjai voltak és később népesítették be azt a területet, ahol a Melkizedek élt és tanított, és ahonnan tanítókat küldött a világ minden tájára; és az ő vallásuk végül tisztább képet mutatott Izráel Úristenéről, az Egyetemes Atyáról a mennyben, mint bármelyik más vallás.”
130:3.5 Jézus irányításával Ganid összeállítást készített a világ mindazon vallásainak tanításaiból, melyek elismerték az Egyetemes Istenséget, még ha azok kisebb-nagyobb mértékben alárendelt istenségeket tartalmaztak is. Hosszas vita után Jézus és Ganid megegyezett abban, hogy a rómaiak vallásában valóságos Isten nincsen, hogy az ő vallásuk alig több, mint a császár imádása. A görögök esetében arra jutottak, hogy nekik ugyan van bölcseletük, de nincs személyes Istent tartalmazó vallásuk. A rejtelemimádatokat pedig elvetették, mondván, a sokféleségük miatt zavarosak, és a különféle istenségképeik más és régebbi vallásokból származtathatók.
130:3.6 Noha a fordítások Alexandriában készültek, Ganid csak a római ottlétük végének közeledtekor szerkesztette végleges formába e válogatásokat és tette hozzá a saját megállapításait. Igencsak meglepődött, amikor felfedezte, hogy a világ szent irodalmainak legjobb szerzői többé-kevésbé mindannyian felismerték az örök Isten létezését, és az Isten jellemét és a halandó emberhez való viszonyát meglehetősen hasonlóan mutatták be.
130:3.7 Jézus és Ganid az alexandriai ottlétük alatt sok időt töltött a gyűjteménytárban, mely nem annyira a ritka tárgyak gyűjtőhelye, hanem inkább a képzőművészetek, a tudomány és az irodalom egyeteme volt. Tudós tanítók naponta tartottak előadásokat, és akkoriban ez a hely volt a nyugati világ értelmi központja. Ganidnak Jézus fordította az előadásokat nap mint nap; és a második hét egyik napján az ifjú így kiáltott fel: „Jósua, tanítóm, te többet tudsz, mint ezek a nagy tudású tanítók; ki kellene állnod és be kellene számolnod nekik a nekem már elmondott nagy dolgokról; a túl sok gondolkodással elködösítik a lényeget. Beszélek apámmal, hogy tegye lehetővé ezt.” Jézus elmosolyodott és ezt válaszolta: „Te igen lelkes tanuló vagy, de az itteni tanárok nemigen szeretnék, hogy te meg én kioktassuk őket. A földhözragadt tudásból eredő önteltség alattomos dolog az emberi tapasztalásban. Az igazi tanító az értelmi összeszedettségét örök tanulónak megmaradva tartja fenn.”
130:3.8 Alexandria műveltségét a nyugati művelődési körök keveréke alkotta és a város Róma után a legnagyobb és legkiválóbb volt a világon. Itt állt a világ legnagyobb zsidó zsinagógája, s itt volt az alexandriai Szanhedrinnek, a vének hetvenfős kormányzó testületének székhelye is.
130:3.9 Gonod számos üzletfele között akadt egy zsidó pénzváltó, egy bizonyos Alexandrosz is, akinek Philón nevű bátyja akkoriban nagy vallási bölcselő hírében állt. Philón azzal a dicséretes, ám igencsak bonyolult feladattal foglalkozott, hogy összhangba hozza a görög bölcseletet a héber istentannal. Ganid és Jézus sokat beszélgetett Philón tanításairól és szerették volna az előadásait is hallani, de az alexandriai ottlétük alatt a híres hellén zsidót a betegsége ágyhoz kötötte.
130:3.10 Jézus sokat méltatta Ganid előtt a görög bölcseletet és a sztoikus tanokat, de jól az ifjú eszébe véste azt az igazságot, hogy ezek a hiedelem-rendszerek, miként a saját népének pontatlan tanításai is, csak abban az értelemben vallások, hogy az embert Isten megtalálására és az Örökkévaló megismerésének élő megtapasztalására késztetik.
130:4.1 Az Alexandriából való elutazásuk előtti éjszakán Ganid és Jézus hosszan elidőzött az egyetem egyik vezető tanárával, aki Platón tanításairól tartott előadásokat. Jézus tolmácsolt a tudós görög tanárnak, de a saját tanításaiból semmit sem hozott fel a görög bölcselet cáfolatára. Akkor este Gonod üzleti ügyben távol volt; így aztán az egyetemi tanár távozása után a tanító és tanítványa hosszú és őszinte beszélgetést folytatott a platóni tanokról. Jézus azáltal, hogy megerősítette a görög tanítások némely elemének igazát azokkal a tételekkel kapcsolatban, miszerint a világ anyagi dolgai a láthatatlan, de annál lényegesebb szellemi valóságok egyfajta tükröződései, megpróbálta a fiú gondolatait szilárdabb alapokra helyezni; így hosszas fejtegetésbe kezdett a világegyetembeli valóság természetéről. Lényegében és mai megfogalmazásban Jézus azt mondta Ganidnak:
130:4.2 A világegyetemi valóság forrása a Végtelen. A véges teremtés anyagi dolgai a paradicsomi Mintának és az örökkévaló Isten Egyetemes Elméjének tér-idő tükröződései. Az okozati folyamat a fizikai világban, az öntudat az értelem világában és a fejlődésképes sajátlényeg a szellemi világban — vagyis mindezek az egyetemes léptékben mért, örök kapcsolatban lévő és tökéletes minőségben és isteniségi értékben megtapasztalt valóságok — alkotják a Legfelsőbb valóságát. De egy örökké változó világegyetemben az okozati folyamat, az értelem és a szellemtapasztalás Eredeti Személyisége változatlan, abszolút. Még a határtalan értékek és az isteni minőségek örök világegyetemeiben is minden dolog megváltozhat, és gyakran meg is változik, kivéve az Abszolútokat és azt, ami elérte a fizikai állapotot, az értelmi befogadást vagy a szellemi önazonosságot, mely pedig abszolút.
130:4.3 A legmagasabb szint, ameddig valamely véges teremtmény eljuthat, az Egyetemes Atya felismerése és a Legfelsőbb megismerése. A végleges beteljesülési besorolású lények még ezután is tapasztalják a fizikai világ mozgásaiban és az annak anyagi jelenségeiben bekövetkező változást. Hasonlóképpen továbbra is tudatában vannak a sajátlényeg előrelépésének a szellemi világegyetemi folyamatos felemelkedésben, valamint a növekvő tudatosságnak az értelmi mindenségrend egyre mélyebb tiszteletében és az arra való válaszadásban. Csak az akarat tökéletességében, összhangjában és osztatlanságában válhat a teremtmény eggyé a Teremtővel; és ezt az isteniségi állapotot a teremtmény kizárólag úgy érheti el és tarthatja fenn, ha az időben és az örökkévalóságban tovább élve következetesen a Teremtő isteni akaratához igazítja véges személyes saját akaratát. Mindig az Atya akaratának megcselekedésére irányuló vágynak kell a legfontosabbnak lennie a lélekben és ennek kell uralnia az Isten felemelkedő fiának elméjét.
130:4.4 Az egyik szemére vak ember sohasem reménykedhet a térlátásban. Ugyanígy a csak anyagi világot látó tudósok vagy a korlátolt szellemi rejtelemhívők és a képutalásokkal ábrázoló írók sem képesek helyesen megjeleníteni és megfelelően felfogni a világegyetemi valóság igazi mélységeit. A teremtményi tapasztalás minden igaz értéke a felismerés mélységében rejtezik.
130:4.5 Az elme nélküli okozati folyamat nem képes kialakítani a kidolgozottat és az összetettet a nyersből és az egyszerűből, és a szellem nélküli tapasztalás sem képes kiformálni az örök továbbélés isteni jellemeit az idő halandóinak anyagi elméiből. A világegyetemnek a végtelen Istenséget annyira egyedülállóan jellemző egyetlen tulajdonsága éppen a személyiség vég nélküli teremtői adományozása, mely személyiség az Istenség fokozatos elérésében válhat továbbélővé.
130:4.6 A személyiség az a mindenségrendi felruházottság, az egyetemes valóságnak az a szakasza, mely számtalan változással együtt létezhet, ugyanakkor képes önazonosságát minden ilyen változás közvetlen jelenlétében megtartani, sőt még a változások után is, mindörökké.
130:4.7 Az élet a mindenségrend eredeti okozati folyamatának egyfajta alkalmazkodása a világegyetemi helyzetek követelményeihez és lehetőségeihez, és létrejöttét az Egyetemes Elme cselekedete és az Isten, aki szellem, szellemszikrájának megelevenedése okozza. Az élet értelme annak alkalmazkodásképessége; az élet értéke annak fokozatos előrehaladása — egészen az Isten-tudatos magasságokig.
130:4.8 Az öntudatos életnek a világegyetemhez való helytelen alkalmazkodása mindenségrendi összhanghiányt eredményez. A saját akarat végleges eltávolodása a világegyetemi irányvonaltól értelmi elszigetelődésben, a személyiség különválásában ér véget. A bent lakozó szellemvezető elveszítését a létezés szellemi megszűnése követi. Az értelmes és előrehaladó élet, önmagában és önmagától, megdönthetetlen bizonyságává válik egy isteni Teremtő akaratát kifejező, átgondolt világegyetem létezésének. Ez az élet a maga összességében magasabb értékek elérésére törekszik, végső célja pedig az Egyetemes Atya.
130:4.9 Az ember által birtokolt elme épp csak kevéssel van az állati szint felett, ha nem vesszük figyelembe az értelem magasabb rendű és majdnem-szellemi működési köreit. Az állatok (mivel nem rendelkeznek sem az istenimádás képességével, sem bölcsességgel) ezért nem képesek megtapasztalni a felsőtudatosságot, a tudat tudatát. Az állati elme csak a tárgyias világegyetemnek van tudatában.
130:4.10 A tudás az anyagi vagy tényfeltáró elme területe. Az igazság az Isten megismerésének tudatában lévő, szellemileg felruházott értelem területe. A tudás kimutatható; az igazság megtapasztalható. Tudást az elme birtokol; az igazság a léleknek, a fejlődő önnön valónak a tapasztalása. A tudás a nem-szellemi szinthez tartozó működésmód; az igazság a világegyetemek elme-szellemi szintjének vetülete. Az anyagi elme szeme a tárgyi tudás világát érzékeli; a szellemiesült értelem szeme az igazi értékek világát észleli. E két összehangolt és egyeztetett nézőpont láttatja a valóság világát, melyben a bölcsesség a fejlődésben szerzett személyes tapasztalatok függvényében értelmezi a világegyetemi jelenségeket.
130:4.11 A hiba (a rossz) a büntetés a tökéletlenségért. A tökéletlenség sajátosságait vagy a helytelen alkalmazkodás tényeit anyagi szinten a vizsgálódó szemlélet és a tudományos elemzés mutatja ki; erkölcsi szinten erre az emberi tapasztalás hivatott. A rossz jelenléte szolgál bizonyságul az elme tévedéseire és a fejlődő sajátlényeg éretlenségére. Ezért a rossz a világegyetem tökéletlen értelmezésének mértéke is. A hibázás lehetősége eredendően benne van a bölcsesség megszerzésében, a részlegestől és ideigvalótól a teljesig és örökkévalóig, a viszonylagostól és tökéletlentől a véglegesig és tökéletesig tartó haladás tervében. A hiba a viszonylagos tökéletlenség árnyéka, amely szükségképpen keresztezi az embereknek a paradicsomi tökéletesség felé vezető világegyetemi útját a felemelkedésben. A hiba (a rossz) nem tényleges világegyetemi sajátosság; ez egyszerűen csak a befejezetlen véges tökéletlenségének a Legfelsőbb és Végleges egyre magasabb szintjeivel való kapcsolatában jelentkező viszonylagosság észlelése.
130:4.12 Bár Jézus mindezt olyan nyelven mondta az ifjúnak, hogy az a lehető legjobban megértse, a beszélgetés végére Ganid szemhéjai elnehezültek és hamarosan el is aludt. Másnap korán keltek, hogy elérjék a Kréta szigetén lévő Lázeába induló hajót. Mielőtt azonban beszálltak volna, az ifjú további kérdéseket tett fel a rosszal kapcsolatban, melyekre Jézus így válaszolt:
130:4.13 A rossz fogalma viszonylagos. Ez ama tökéletlenség megfigyeléséből származik, mely a dolgok és lények véges világegyeteme által vetett árnyékban jelenik meg, amint az ilyen mindenségrend megszűri a Végtelen Egy örök valóságai egyetemes kifejeződésének élő fényét.
130:4.14 A lappangó rossz eredendően jelen van az Isten megnyilatkozásának, mint a végtelenség és örökkévalóság tér-idő korlátozta kifejeződésének szükségszerű tökéletlenségében. A részlegesnek a teljesben való tényszerű jelenléte a valóság viszonylagosságát alkotja meg, megteremti az értelmi választás szükségességét és létrehozza a szellemi felismerés és viszonyulás értékszintjeit. A Végtelen tökéletlen és véges felfogása, melyet az ideigvaló és korlátolt teremtményi elme alkot meg, önmagában és önmagától fogva magvában rossz. Mindezen eredendően meglévő értelmi összhanghiányok és szellemi hiányosságok megfelelő szellemi orvosolásának indokolatlan mellőzéséből eredő növekvő mértékű hiba viszont egyenlő a tényleges rossz megjelenésével.
130:4.15 Minden nyugvó, halott fogalom magvában rossz. A viszonylagos és élő igazság véges árnyéka folytonos mozgásban van. Az állandósult fogalmak változatlanul hátráltatják a tudomány, a politika, a társadalom és a vallás fejlődését. Az állandósult fogalmak jelenthetnek bizonyos mértékű tudást, de nem tartalmaznak elég bölcsességet és híján vannak az igazságnak. De ne engedd, hogy a viszonylagosság fogalma félrevezessen és így ne ismerd fel a mindenségrendi elme irányította világegyetemi összhangteremtést, és a Legfelsőbb energiája és szelleme révén gyakorolt kiegyenlített felügyeletét.
130:5.1 Az utazók egyetlen céllal látogattak el Krétára, mégpedig a kikapcsolódás, a hosszú séták és a hegyekben való barangolás kedvéért. A krétaiak akkoriban nem túl irigylésre méltó hírnévnek örvendtek a szomszédaik körében. Jézus és Ganid mégis számos lelket nyert meg a magasabb rendű gondolkodásnak és életvitelnek, és megteremtették azokat az alapokat, melyekre építkezve a Jeruzsálemből érkező első tanhirdetők oly gyorsan elfogadtatták a későbbi evangéliumi tanokat. Jézus szerette ezeket a krétaiakat, Pál ugyanakkor igen kemény szavakkal illette őket, amikor is Tituszt küldte a szigetre az egyházak átszervezésére[12].
130:5.2 Jézus a krétai hegyek oldalában beszélt először Gonoddal hosszabban a vallásról. Az apára nagy hatással voltak Jézus szavai, és a következőket mondta neki: „Nem csoda, hogy a fiú mindent elhisz, amit mondasz neki, de fogalmam sem volt arról, hogy Jeruzsálemben, és még kevésbé Damaszkuszban ilyen vallás egyáltalán létezhet.” A szigeten való ottlétük alatt ajánlotta fel Gonod Jézusnak először, hogy térjen vissza velük Indiába, és Ganid nagyon örvendezett magában arra gondolván, hogy Jézus talán rááll a dologra.
130:5.3 Egy nap, amikor Ganid megkérdezte Jézustól, hogy miért nem vállalja a nyilvános tanítást, Jézus így válaszolt: „Fiam, mindennek várnia kell a sorára. Világra jöttél, azonban sem a sóvárgás, sem a türelmetlenség nem fog segíteni abban, hogy felnőj. Minden ilyesminek ki kell várnod az idejét. Egyedül az idő érleli meg a fák zöld gyümölcsét. Évszakok egymásra következése, napnyugta a napkelte után, mind csak az idő múlásában jelentkezik. Ma úton vagyok Rómába veled és apáddal, és ez mára elég is. A holnapom teljes egészében mennyei Atyám kezében van.” Ezután elmesélte Ganidnak Mózes és a negyvenévi várakozás és folyamatos készülődés történetét.
130:5.4 A Kaloi Limenes-ben tett látogatásuk alkalmával olyasmire került sor, amit Ganid életében soha nem felejtett el; ami történt, arra késztette őt, hogy mindig törekedjen szülőföldje, India kasztrendszerének megváltoztatására[13]. Egy elfajzott részeg ember a nyílt utcán megtámadott egy rabszolgalányt. Amint Jézus észrevette a kislány szorult helyzetét, odarohant és elválasztotta tőle az elborult elméjű férfit. Míg a rémült gyermek Jézus bal oldalához bújva keresett menedéket, addig Jézus kinyújtott, erős jobbkarjával a férfit tartotta távol, így az tehetetlen dühében csak a levegőt öklözte. Ganid erős vágyat érzett arra, hogy Jézus segítségére siessen, de az apja megtiltotta neki. Noha nem beszélték a kislány nyelvét, a gyermek mégis megértette a tettük indíttatását, és ennek méltányolását ki is fejezte, mialatt a három férfi hazakísérte. Jézusnak a húsvér testben töltött egész földi életében talán ez volt az egyetlen személyes összecsapása egy embertársával. Aznap este azonban igen nehéz volt elmagyaráznia Ganidnak, hogy miért nem ütötte meg a részeget. Ganid úgy vélte, hogy a férfi legalább annyi ütést érdemelt volna, amennyit a kislány tőle elszenvedett.
130:6.1 Mialatt a hegyekben időztek, Jézus hosszan elbeszélgetett egy félénk és levert fiatalemberrel. A társaival való együttlétek nem hoztak számára vigasztalást, nem öntöttek belé bátorságot, így a hegyek magányát választotta; kétségbeesés és kisebbrendűségi érzések között nőtt fel. Mindezeken túl számos nehéz körülmény mélyítette a fiú lelki válságát, különösen az, amikor tizenkét éves korában átélte az apja elvesztését. Találkozásukkor Jézus így szólította meg: „Üdvözlégy, barátom! Miért lógatod az orrod egy ilyen gyönyörű napon? Ha történt veled valami rossz, akkor talán tudok segíteni valamiképpen. Igazi öröm lenne számomra, ha szolgálatommal valóban segíthetnék.”
130:6.2 A fiatalembernek nemigen akaródzott válaszolni, így Jézus másodszor is megpróbált az ifjú lelkéhez szólni, mondván: „Megértem, azért jöttél fel ezekbe a hegyekbe, hogy elbújj a néped elől; és természetesen nem akarsz szóba állni velem, de én azt szeretném tudni, hogy jól ismered-e ezeket a hegyeket; ismered-e az erdei ösvényeket? Esetleg meg tudnád-e mondani, hogy melyik a legjobb út Főnixbe?” Az ifjú kiválóan ismerte a környéket, és szívesen megmutatta Jézusnak a Főnixbe vezető utat, olyannyira, hogy megmutatott és részletesen leírt minden gyalogutat. Ám igencsak meghökkent és érdeklődve figyelni kezdett Jézusra, amikor az a búcsúzás után, mintha indulni készülne, hirtelenül visszafordult hozzá: „Tudom jól, hogy mennyire szeretnél egyedül maradni a szomorúságodban; de nem volna valami udvarias és tisztességes dolog a részemről, ha szíves útmutatásodért cserébe, vagyis azért, hogy megmutattad a legjobb utat Főnixbe, meggondolatlanul továbbmennék és semmit sem tennék annak érdekében, hogy hegyi magányodban a szíved mélyén keresett rendeltetési célod eléréséhez vezető legjobb út kiválasztásához segítséget és útmutatót próbáljak nyújtani. Miként te magad jól ismered a Főnixbe vivő gyalogutakat, hiszen sokszor bejártad azokat, úgy én igen jól ismerem a csalódottságod és a megtört igyekezeted városába vezető utat. És mivel segítséget kértél tőlem, ezért nem hagylak cserben.” Az ifjú már majdnem megadta magát, de még erőtlenül tovább küzdött: „De — én nem kértem tőled semmit —” Erre Jézus gyöngéden az ifjú vállára téve a kezét, így szólt: „Nem, fiam, nem a szavaid, hanem a szemed pillantása talált utat a szívemhez. Fiam, csüggedt és kétségbeesett arckifejezésed ékesen szól segítséget kérve ahhoz, aki szereti az embertársait. Ülj le ide mellém, és megmutatom neked a szolgálat ösvényeit és a boldogság országútjait, melyek az önsajnálatból az emberek közötti testvériségben és a mennyei Isten szolgálatában végzett szeretetteljes tevékenységek örömeihez vezetnek.”
130:6.3 Ekkorra a fiatalember már valóban vágyott arra, hogy beszélhessen Jézussal, és ott térdelt a lábánál, szinte könyörgött Jézus segítségéért, azért, hogy a saját nyomorúságos és elveszett világából a menekülés útját meglelhesse. Jézus azt mondta: „Kelj fel, barátom! Állj a sarkadra, mint egy férfi! Úgy érzed talán, hogy kis ellenségek kerítettek be és számos akadály tartóztat fel, ám e világ és a világegyetem nagy és igaz dolgai a te oldaladon állnak. A nap minden reggel felkel, hogy köszöntsön téged is, mint ahogy e föld leghatalmasabb és leggazdagabb emberét is. Tekints önmagadra — tested erős és izmaid erőtől duzzadnak — fizikai állapotod jobb, mint az átlagé. De sajnos hasztalan van így, hiszen itt élsz a hegyek között és vélt vagy valós szerencsétlenségeid felett búslakodsz. A testeddel igen nagy dolgokra lennél képes, ha eljutnál oda, ahol nagy dolgok várnak. Megpróbálsz elmenekülni boldogtalan önmagadtól, de ez nem sikerülhet. Te és az életed gondjai valóságosak vagytok; amíg élsz, nem szökhetsz el előlük. Nézd, az elméd tiszta, az eszed éles. Erős testedet értelmes elme irányítja. Állítsd munkába elmédet a feladatok megoldásához; tanítsd meg az értelmedet arra, hogy érted dolgozzon; többé ne hagyd, hogy tudatlan állati félelem uralkodjon fölötted. Elméd bátor szövetségesed legyen az élet nehézségeinek megoldásában, és ne te légy, miként eddig voltál, az elméd nyomorúságos félelem-rabszolgája, a búskomorság és a vereség gúzsba kötött szolgálója. A legértékesebb szövetségesed azonban az igaz fejlődés magában hordozója, a benned élő szellem, mely az elmédet önmaga szabályozására és a testet cselekvésre sarkallja és ösztönzi, feltéve, hogy kiszabadítod a félelem rácsai mögül és így lehetővé teszed szellemi természetednek, hogy az élő hit erőteljes jelenléte révén megkezdje a tétlenséggel járó rossz dolgoktól való megszabadulást. E hit azon nyomban legyőzi az emberektől való félelmedet az új és mindent átható, embertársaid iránt érzett szeretet kényszerítő jelenléte révén, mely szeretet hamarosan csordultig tölti a lelkedet, mert a szívedben tudatosult, hogy az Isten gyermeke vagy.
130:6.4 E napon, fiam, újjá fogsz születni, Isten kedve szerint hites, bátor és az embert odaadóan szolgáló férfivá alakulsz. Amint magadban így az élethez alakultál, hozzáidomultál a világegyetemhez is; újraszülettél — a szellemtől születtél — és attól fogva életedet győzelmesen teljesíted be. A gondok megerősítenek; a csalódásoktól erőre kapsz; a nehézségek kihívást jelentenek számodra; és az akadályok cselekvésre sarkallnak. Kelj fel, ifjú ember! Búcsúzz el a félelem miatti meghunyászkodástól és a gyávaságból való meneküléstől. Siess vissza a kötelességedhez és úgy éld az életet a húsvér testben, mint az Isten fia, mint olyan halandó, aki az ember nemes szolgálatának szentelte magát a földön és akinek rendeltetése az Isten fenséges és örök szolgálata az örökkévalóságban.”
130:6.5 Az ifjú, Fortune később a krétai keresztények vezetője és a krétai hívők felemelésén munkálkodó Titusz segítőtársa lett[14].
130:6.6 Az utazók kipihenten és felüdülve vágtak neki a déli órákban az észak-afrikai Karthágó felé vivő hajóútnak, útközben két napra meg is álltak Cirénében. Itt történt, hogy Jézus és Ganid elsősegélyt nyújtott egy Rufusz nevű fiúnak, aki egy megrakott ökrösszekér felborulása során sérült meg. Hazavitték őt az anyjához, és a fiú apja, Simon később még álmában sem gondolta volna, hogy a férfi, akinek keresztjét a római katona utasítására a vállára vette, nem volt más, mint a fiával összebarátkozó idegen[15].
130:7.1 Jézus a karthágói hajóút alatt idejének nagy részét azzal töltötte, hogy útitársaival társadalmi, politikai és üzleti ügyekről beszélgetett; a vallásról szinte szót sem ejtett. Gonod és Ganid ekkor vette észre Jézus kiváló történetmesélői képességét, és kérdéseikre a galileai hosszú történetekben elevenítette fel a korábbi életét. Megtudták azt is, hogy valójában Galileában és nem Jeruzsálemben vagy Damaszkuszban nőtt fel.
130:7.2 Amikor Ganid megkérdezte, hogy miként lehet barátokra szert tenni, és tette ezt azért, mert megfigyelte, hogy a Jézussal találkozó emberek többségét elbűvölte a személye, tanára így válaszolt: „Érdeklődéssel fordulj embertársaidhoz; tanuld meg szeretni őket és keresd annak lehetőségét, hogy tehess értük olyasmit, amiről biztosan tudod, hogy ők is akarják,” majd pedig idézte a régi zsidó mondást — „Aki barátokat akar, annak barátságosnak kell mutatkoznia.”[16]
130:7.3 Karthágóban Jézus hosszú és emlékezetes eszmecserét folytatott egy Mitrász-pappal a halhatatlanságról, az időről és az örökkévalóságról. Ez a perzsa Alexandriában végezte a tanulmányait, és őszintén tanulni akart Jézustól. Mai nyelvre lefordítva, Jézus lényegében a következőket válaszolta a férfi kérdésözönére:
130:7.4 Az idő a teremtményi tudat révén érzékelt mulandó események egymásra következésének folyamata. Azt a rendezett sorrendiséget jelöljük az idő megnevezéssel, mellyel az eseményeket felismerjük és megkülönböztetjük. Az állandó helyzetű Paradicsomon kívüli bármelyik belső nézőpontból szemlélve a tér világegyeteme az időhöz kötődő jelenség. Az idő mozgása kizárólag a térben nem időjelenségként mozgó dolgokkal kapcsolatban nyilvánul meg. A világegyetemek mindenségében a Paradicsom és annak Istenségei átlépnek mind az időn, mind a téren. A lakott világokon, az emberi személyiség (melyben a paradicsomi Atya szelleme lakozik és amelyet e szellem vezet) az egyetlen fizikai kapcsolódású valóság, mely képes felülemelkedni a mulandó események anyagi sorozatán.
130:7.5 Az állatok nem úgy érzékelik az időt, ahogyan az ember, és az idő még az ember számára is, az ember részleges és korlátolt nézőpontja miatt, események sorozatának tűnik; de amint az ember felfelé emelkedik, ahogy a középpont felé fejlődve halad, ezen eseményfolyam kitáguló látóköre egyre inkább a maga teljességében válik érzékelhetővé. Ami azelőtt események egymásra következésének tűnt, az egy teljes és tökéletesen összehangolt körfolyamatként lesz szemlélhető; ily módon a körön visszatérő egyidejűség egyre inkább átveszi az egyenes irányú eseménysorrend egykori tudatának helyét.
130:7.6 Az idő által szabályozott térnek hét különböző felfogása létezik. A tér mérhető az idővel, és nem az idő a térrel. A tudósok tévedése a tér valóságának fel nem ismerésében áll. A tér nem pusztán a világegyetemi dolgokkal való kapcsolat változatosságának értelmi megjelölése. A tér nem üres, és az elme az ember által ismert egyetlen dolog, amely, ha csak részlegesen is, de meghaladja a teret. Az elme az anyagi dolgok térfüggő értelmezésétől függetlenül képes működni. Minden teremtményi besorolású lény számára viszonylag és összehasonlíthatóan véges a tér. Minél közelebb jut a tudat a hét mindenségrendi kiterjedés tudatosságához, annál inkább közelít a lehetséges tér felfogása a véglegességhez. A térpotenciál azonban csak az abszolút szintjén igazán végleges.
130:7.7 Világosan látni kell, hogy az egyetemes valóság a felemelkedő és tökéletesedő mindenségrendi szinteken kiteljesedő és mindig viszonylagos jelentőséggel bír. A továbbélő halandók végleges értelemben egy hétkiterjedésű világegyetemben érnek el önazonosságot.
130:7.8 Az anyagi eredetű elme tér-idő felfogása szükségszerűen kiteljesedések sorozatán megy keresztül, ahogy a tudatos és gondolkodó személyiség egyre magasabb világegyetemi szintekre emelkedik. Amint az ember eléri a létezés anyagi és szellemi síkjai közötti elmeszintet, tér-idő felfogása roppant mértékben kiteljesedik mind az érzékelés minősége, mind a tapasztalás mennyisége terén. A fejlődő szellemi személyiség kiteljesedő mindenségrendi eszmélésének oka az éleslátás mélységének és a tudat mozgásterének megnövekedése. Amint a személyiség az Istenség-szerűvé válás egyre magasabb és belsőbb tapasztalás-meghaladó szintjeire jut, a tér-idő felfogása egyre jobban közelíti az Abszolútok időtlen és tér nélküli felfogásait. Az abszolút szint e felfogásait a végleges beteljesülés gyermekei viszonylagosan és a tapasztalás-meghaladó előrelépés függvényében fogják elképzelni.
130:8.1 Itáliába vezető útjukon először Málta szigetén álltak meg. Jézus itt hosszan elbeszélgetett egy Klaudusz nevű, kedvét vesztett, csüggedt fiatalemberrel. Az ifjú már az öngyilkosságot fontolgatta, de a damaszkuszi írástudóval folytatott beszélgetés után kijelentette: „Férfihoz méltóan fogom élni az életemet; nem játszom tovább a gyávát. Visszamegyek az enyéimhez és mindent elölről kezdek.” Nem sokkal ezután a cinikusok egyik lelkes tanítója vált belőle, később pedig Péterrel együtt terjesztette a kereszténység tanait Rómában és Nápolyban, majd Péter halála után Spanyolországban hirdette az evangéliumot. De sohasem tudta meg, hogy aki őt Máltán az életre ösztönözte, az a Jézus volt, akit később a világ Megszabadítójaként hirdetett.
130:8.2 Szirakuzában egy egész hetet töltöttek. Ottlétük nevezetes eseménye Ezrának, az eltévelyedett zsidónak a jó útra térítése volt, aki azt a fogadót vezette, ahol Jézus és az útitársai megszálltak. Ezrát elbűvölte Jézus szemlélete és megkérte őt, hogy segítsen neki visszatalálni Izráel hitéhez. Reménytelenségének így adott hangot: „Ábrahám igaz fia akarok lenni, de nem vagyok képes megtalálni Istent.” Jézus így válaszolt: „Ha igazán meg akarod találni Istent, már maga a vágy bizonyítja, hogy meg is találtad[17]. A te bajod nem az, hogy nem vagy képes megtalálni Istent, hiszen az Atya már megtalált téged; a te gondod egyszerűen az, hogy nem ismered az Istent. Nem olvastad Jeremiás prófétát: »Keresel és megtalálsz engem, ha teljes szíveddel keresel«? És nem ugyanez a próféta mondta-e: »És én szívet adok neked, mellyel megismersz engem, hogy én vagyok az Urad, és te az én népemhez tartozol majd, és én leszek a te Istened«? Nem olvastad az Írásokban, ahol azt mondja: »Lenéz ő az emberekre, és ha bármelyikük azt mondja: Vétkeztem, és elrontottam azt, ami jó, és ez nem vált javamra, ekkor az Isten megszabadítja az ő lelkét a sötétségtől, és meglátja a fényt«?” Így találta meg Ezra az Istent és a lelki békéjét[18]. Ő volt az, aki később egy áttért, jómódú görög férfival együtt felépítette az első keresztény templomot Szirakuzában[19].[20]
130:8.3 Messzinában csak egy napra álltak meg, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy megváltoztassák egy gyümölcsárus kisfiú életét, akitől Jézus gyümölcsöt vásárolt, és cserébe jóllakatta az élet kenyerével. A fiú sohasem feledte Jézus szavait és kedves tekintetét, amint kezét a fiú vállára téve így szólt: „Isten veled fiam, bátran nőj fel, és miután jóllakattad a testet, tanuld meg jóllakatni a lelket is. A mennyei Atyám veled lesz és előtted fog járni.” A fiú a Mitrász-hit őszinte híve lett, később pedig a keresztény hit felé fordult.
130:8.4 Végül megérkeztek Nápolyba és hatalmába kerítette őket az az érzés, hogy már nincsenek messze úti céljuktól, Rómától. Gonodnak sok üzleti ügye volt Nápolyban, és azoktól az időszakoktól eltekintve, amikor a tárgyalásokon Jézusra tolmácsként szükség volt, Jézus és Ganid a várost járta és a nevezetességekkel ismerkedett. Ganid egyre ügyesebben ismerte fel a szükséget szenvedőket. Nagy szegénységet találtak a városban és sok könyöradományt osztottak. Ganid azonban sohasem értette meg Jézus szavainak jelentését, amikor is adott ugyan egy pénzdarabot az utcai koldusnak, de nem volt hajlandó megállni és vigasztaló szavakat mondani neki. Jézus ezt mondta: „Miért pazarolnál szavakat olyanra, aki nem képes felfogni a szavaid értelmét? Az Atya szelleme nem tudja tanítani és megmenteni azt, akiben az Isten fiaként való létezésre nincs meg a képesség.” Ezzel Jézus arra utalt, hogy a férfi elméje nem volt ép; hiányzott belőle a szellem vezetése elfogadásának képessége.
130:8.5 Nápolyban semmilyen különleges élményt nem gyűjtöttek; Jézus és a fiatalember bejárta a várost és egy kis mosolyt csalt férfiak, nők és gyermekek százainak arcára.
130:8.6 Innen a kápuai úton jutottak el Rómába, közben háromnapos pihenőt tartottak Kápuában. Az appiai úton a teherhordó állataik mellett gyalogolva haladtak Róma felé, és mindhárman izgatottan várták a birodalom királynőjének és a világ legnagyobb városának megpillantását.