© 2010 Urantia Alapítvány
103:0.1 AZ EMBER minden vallásos megnyilvánulását az istenimádat-segéd korai segédkezése támogatja és a bölcsesség-segéd igazítja ki. Az embernek a felsőbb-elmével való első felruházottságát a Világegyetemi Alkotó Szellem Szent Szellemébe való személyiség-bekapcsolódás képezi; és e hatás már jóval az isteni Fiak alászállása vagy az Igazítók általános eljövetele előtt működik annak érdekében, hogy tágítsa az ember etikai, vallási és szellemiségi nézőpontját. A paradicsomi Fiak alászállásait követően a felszabadult Igazság Szelleme tekintélyes mértékben járul hozzá az ember vallásos igazságok felfogására való képességének kiteljesedéséhez. Valamely lakott világ evolúciójának előrehaladtával a Gondolatigazítók egyre nagyobb számban vesznek részt az emberi vallásos látásmód nemesebb fajtáinak kialakításában. A Gondolatigazító mindenségrendi ablakán át a véges teremtmény hitében megpillanthatja a korlátlan Istenség, az Egyetemes Atya bizonyosságát és isteniségét.
103:0.2 Az emberfajták vallásos hajlamai velük születettek; a megnyilvánulásuk általános és nyilvánvalóan természetes eredetű; a kezdetleges vallások a keletkezésüket tekintve mindig evolúciósak. Ahogy a természetes vallásos tapasztalás továbbfejlődik, rendre időszakos igazság-kinyilatkoztatások fejtenek ki hatást a bolygói evolúció egyébként lassú menetére.
103:0.3 Ma az Urantián négyféle vallás létezik:
103:0.4 1. Természetes vagy evolúciós vallás.
103:0.5 2. Természetfeletti vagy kinyilatkoztatott vallás.
103:0.6 3. Gyakorlati vagy közkeletű vallás, mely különböző mértékben tartalmazza a természetes és a természetfeletti vallások elemeit.
103:0.7 4. Bölcseleti vallások, melyek ember alkotta vagy bölcseleti úton kitalált hittudományi tantételek és józan ész alkotta vallások.
103:1.1 A vallásos tapasztalás egysége valamely társadalmi vagy faji csoport körében az egyénben lakozó Isten-szilánk azonos természetéből származik. Az emberben lévő ezen isteni dologból ered az embernek a többi ember jólétéhez fűződő önzetlen érdeke. Ám mivel a személyiség egyedi — nincs két egyforma halandó — ezért ebből elkerülhetetlenül következik, hogy nincs két emberi lény sem, mely egyformán értelmezné az isteniségnek az ő elméjükben lakozó szellemének vezetését és késztetéseit. Egy halandói csoport képes megtapasztalni szellemi egységet, azonban ők sohasem érhetnek el bölcseleti azonosságot. A vallásos gondolkodás és élmény felfogásbeli különbözőségét mutatja az a tény is, hogy a huszadik századi hittudósok és bölcselők ötszáznál is több különböző meghatározást adtak a vallásra. A valóságban minden emberi lény az őbenne lakozó Isten-szellemből áradó isteni ösztönzések saját, tapasztaláson alapuló értelmezése alapján határozza meg a vallást, és ennélfogva az ilyen értelmezésnek egyedinek kell lennie és teljes mértékben különböznie kell minden más emberi lény vallásbölcseletétől.
103:1.2 Amikor egy halandó teljes egyetértésre jut valamely halandótársának vallásbölcseletével, e jelenség jelzi, hogy a két lénynek hasonló vallásos tapasztalása volt a bölcseleti-vallásos értelmezésük hasonlóságának tárgyát képező dolgokban.
103:1.3 Bár a vallásotok személyes élmény tárgya, nagyon is fontos, hogy nagyszámú egyéb vallásos tapasztalást (különféle halandók eltérő értelmezéseit) ismerjetek meg abból a célból, hogy a vallási életetek ne váljon önközpontúvá — korlátolttá, önzővé és közösségellenessé.
103:1.4 Az okszerű gondolkodás rossz akkor, amikor feltételezi, hogy a vallás először valamilyen ősi hit valamiben, amit azután az értékek keresése követ. A vallás előbb az értékek keresése, és azután alakul ki az értelmező hiedelmeknek valamilyen rendszere. Az emberek sokkal könnyebben értenek egyet a vallásos értékekben, vagyis a célokban, mint a hiedelmekben, tehát az értelmezésekben. Ez a magyarázat arra, hogy a vallás miként képes egyetértésre jutni az értékekben és a célokban, s közben miért mutatja az egymásnak ellentmondó, több száz fenntartott hiedelem — hitvallás — zavaros jelenségét. Ez magyarázatot ad arra is, hogy egy adott személy miért képes kitartani a vallásos tapasztalása mellett a számos vallásos hiedelmének feladása vagy változtatása ellenére is. Az istentan nem teremt vallást; a vallás az, mely megteremti az istentani bölcseletet.
103:1.5 Az, hogy a vallási hívek oly erősen hittek abban, ami hamis volt, még nem érvényteleníti a vallást, mert a vallás az értékek felismerésén alapul és érvényét a személyes vallásos tapasztalás hite igazolja. A vallás tehát tapasztaláson és vallásos gondolkodáson alapul; az istentan, a vallás bölcselete pedig jóhiszemű kísérlet e tapasztalás értelmezésére. Az ilyen értelmező hiedelmek lehetnek jók vagy rosszak, vagy alkothatják az igazság és a tévedés keverékét.
103:1.6 A szellemi értékek felismerésének tudatosulása az eszmei síkot meghaladó szintű élmény. Egyetlen emberi nyelvben sincs szó, melyet azon „érzet”, „érzés”, „megérzés” vagy „élmény” leírásához felhasználhatnánk, melyet az Isten-tudat megjelölésére választottunk. Az Isten szelleme, mely az emberben lakozik, nem személyes — az Igazító ugyanis elő-személyes — viszont e Nevelő olyan értéket mutat meg, olyan isteniség-illatot áraszt, mely a legfelsőbb és végtelen értelemben is személyes. Ha Isten nem volna legalább személyes, akkor nem lehetne tudatos, és ha nem tudatos lenne, akkor ember-alatti volna[1].
103:2.1 A vallás az emberi elmében működik és a tapasztalásban még azelőtt megjelenik, hogy az emberi tudatban felbukkanna. A gyermek már nagyjából kilenc hónappal azelőtt létezik, hogy megtapasztalná a születést. A vallás „születése” azonban nem hirtelen jellegű; az inkább fokozatos kiemelkedés. Mindazonáltal előbb-utóbb csak eljön egy „születésnap”[2]. Nem léphettek be a mennyországba, hacsak nem „születtek újjá” — hacsak nem a Szellemtől születtek. Számos szellemi megszületést kísér sok szellemi szenvedés és komoly lélektani zavar, ahogy sok testbeli születést is „heves fájdalmak” és a „szülés” egyéb rendellenes jelenségei jellemeznek. Az egyéb szellemi születések a legfelsőbb értékek felismerésében való természetes és egészséges gyarapodások, melyet a szellemi tapasztalás kiteljesedése kísér, jóllehet vallási fejlődés nem megy végbe tudatos erőfeszítés és céltudatos, egyéni elhatározás nélkül. A vallás sohasem tétlen tapasztalás, nemleges hozzáállás. Amit a „vallás születésének” neveznek, az nem közvetlenül kötődik az úgynevezett megtérési élményekhez, melyek rendszerint azokat a vallásos történéseket jellemzik, melyek az életben később mennek végbe elmebéli feszültség, érzelmi elfojtás és alkati zavarok eredményeként.
103:2.2 Ám azoknak a személyeknek, akiket a szüleik úgy neveltek, hogy egy szerető mennyei Atya gyermekeiként való lét tudatában nőttek fel, nem szabad bizalmatlanul tekinteniük ama halandótársaikra, akik az Istennel való közösség tudatához csak lélektani válsághelyzeten, érzelmi felkavarodáson keresztül tudtak eljutni.
103:2.3 Az emberi elme evolúciós táptalaja, melyben a kinyilatkoztatott vallás magja kicsírázik nem más, mint a már korán közösségtudatot eredeztető erkölcsi természet. Egy gyermek erkölcsi természete első ösztökéléseinek semmi közük nemiséghez, bűnösséghez vagy személyes büszkeséghez, inkább van közük az igazságosság, tisztességesség ösztönzéseihez, és a kedvesség késztetéseihez — az ember társai számára való hasznos segédkezéshez. Amikor e korai erkölcsi ébredések tápot kapnak, akkor megy végbe a vallási élet azon fokozatos fejlődése, mely viszonylag mentes az összeütközésektől, zavaroktól és válsághelyzetektől.
103:2.4 Minden emberi lény már nagyon korán megtapasztal valamennyit az ő önző és az ő emberbaráti késztetései közötti ellentétből, és az Isten-tudat első megtapasztalására sok esetben éppen az ilyen erkölcsi összeütközések feloldására való törekvés során, az emberfeletti segítség keresésének eredményeként kerül sor.
103:2.5 A gyermeki lélektan természeténél fogva igenlő jellegű, nem pedig nemleges. Sok halandó azért nemleges hozzáállású, mert így nevelték őket. Amikor azt mondjuk, hogy a gyermek igenlő hozzáállású, akkor az ő erkölcsi késztetéseire utalunk, azokra az elme-erőkre, melyek felbukkanása jelzi a Gondolatigazító megérkezését.
103:2.6 Helytelen tanítás hiányában az egészséges gyermeknél a vallásos tudat megjelenésével az elme inkább az erkölcsi pártatlanság és a társadalmi segédkezés felé történő pozitív elmozdulást mutatja, nem pedig a bűntől és a bűnösségtől való távolodás negatív irányultságát. A vallásos tapasztalás fejlődése végbemehet összeütközéssel és összeütközés nélkül is, de az emberi akarat elkerülhetetlen döntéseinek sora, erőfeszítése és működése mindig jelen van.
103:2.7 Az erkölcsi választással rendszerint több-kevesebb erkölcsi ellentét jár együtt. Ez a legelső összeütközés a gyermeki elmében az önös késztetések és az emberbarátság ösztönzései között megy végbe. A Gondolatigazító nem hagyja figyelmen kívül az önös indíttatású személyiségértékeket, viszont úgy avatkozik be, hogy némiképp kedvez az önzetlen ösztönzésnek, mely az emberi boldogság céljához és a mennyország örömeihez vezet.
103:2.8 Amint valamely erkölcsi lény úgy dönt, hogy önzetlen lesz, amikor az önzőség belső kényszerével szembesül, akkor az már kezdetleges vallásos tapasztalás. Semmilyen állat sem képes ilyen döntésre; az ilyen döntés emberi és vallásos is egyben. Magába foglalja az Isten-tudat tényét és a társadalmi szolgálat késztetését, és az emberek közötti testvériség alapját mutatja. A maga szabad akaratából helyes erkölcsi belátásra jutó elmében az ilyen döntés már vallásos tapasztalást alkot.
103:2.9 De még mielőtt a gyermek eléggé fejletté vált volna ahhoz, hogy erkölcsi képességre tegyen szert és ezáltal képessé váljon az emberbaráti szolgálat választására, már erős és jól egyesített önös természetet alakított ki. Ez a valóságos helyzet az, mely a „felsőbbrendű” és az „alsóbbrendű” természet közötti, a „bűnbeli régi ember” és a kegyelem „új természete” közötti küzdelem elméletének megjelenéséhez vezet[3]. A rendesen fejlődő gyermek az élete során már nagyon korán elkezdi megtanulni, hogy „áldottabb adni, mint kapni”[4].
103:2.10 Az ember igyekszik az önmaga szolgálatára irányuló belső kényszert a tudatos énjével — önmagával — azonosítani. Ezzel szemben hajlamos az emberbarátságra való törekvést valamilyen rajta kívül eső hatással — Istennel — azonosítani. Ezen ítélete valóban helyes, mert minden ilyen nem-sajátlényegű vágy ténylegesen is a benne lakozó Gondolatigazító iránymutatásaiból ered, és ez az Igazító pedig Isten-szilánk. A szellemi Nevelő ösztönzése az emberi tudatban úgy jelenik meg, mint az önzetlenség, a mások jólétével törődés késztetése. Legalábbis ez a gyermeki elme korai, alapvető élménye. Amikor a növekvő gyermeknek nem sikerül a személyiség-egyesítés, az önzetlenségi hajtóerő olyan mértékben túlfejlődhet, hogy komoly hátrányt jelenthet a sajátlényeg jólétének. A félrevezetett tudat sok összeütközésért, aggódásért, szomorúságért és rengeteg emberi boldogtalanságért lehet felelős.
103:3.1 Bár a szellemekben, álmokban és a sokféle más babonaságban való hiedelmek mind szerepet játszottak a kezdetleges vallások evolúciós eredetében, ne hagyjátok figyelmen kívül az összetartás nemzetségi, törzsi szellemét se. A csoportkapcsolatban jelent meg az a kifejezett társadalmi helyzet, mely a korai emberi elme erkölcsi természetében az önzés-önzetlenség összeütközést kiváltotta. Az ausztrál őslakosok a szellemekben való hiedelmük ellenére még mindig a nemzetségre összpontosítják a vallásukat. Idővel az ilyen vallási fogalmak hajlamosak megszemélyesülni, előbb állatokként, később pedig emberfeletti emberként, vagy Istenként. Még az olyan alacsony szinten álló emberfajták is, mint az afrikai busmanok, akik a hiedelmeiket tekintve még a nemzetség-ős tisztelői szintet sem érik el, felismerik az önérdek és a csoportérdek közötti különbséget, eljutnak a világi és a szent értékek közötti kezdetleges különbségtételhez. Ám nem a társadalmi csoport a forrása a vallásos tapasztalásnak. Függetlenül az ember korai vallását befolyásoló mindeme tényezőktől, továbbra is tény, hogy az igaz vallásos késztetés eredetét azok a tiszta szellemjelenlétek képezik, melyek az akaratot arra késztetik, hogy önzetlen legyen.
103:3.2 A későbbi vallás árnyéka vetül előre a természeti csodákban és rejtelmekben való ősi hiedelemben, a személytelen erőkben. De a fejlődő vallás előbb-utóbb megköveteli, hogy az egyén valamilyen személyes áldozatot hozzon a társadalmi csoportjának jóléte érdekében, tegyen valamit a többi ember boldogságáért és jólétéért. Végül pedig a vallás rendeltetése az, hogy az Isten és az ember szolgálatára legyen.
103:3.3 A vallás rendeltetése az ember környezetének megváltoztatása, de a halandók körében ma fellelhető vallások közül sok erre képtelenné vált. A környezet túl gyakran uralta a vallást.
103:3.4 Emlékezzetek, hogy minden kor vallásában a legkiemelkedőbb tapasztalás az erkölcsi értékekkel és a társadalmi jelentéstartalmakkal kapcsolatos érzés, nem pedig a hittudományi tantételekkel vagy bölcseleti elméletekkel kapcsolatos gondolkodás. A vallás kedvező fejlődési irányt vesz, amint a varázslási elemet felváltja az erkölcsök fogalma.
103:3.5 Az ember a személytelen erők, a varázslás, a természetimádás, a szellemfélés és az állatimádás babonaságain keresztül fejlődve jutott el ama különféle szertartásrendekig, miáltal az egyén vallásos hozzáállása a nemzetség csoportválaszaivá vált. Ekkor e szertartások törzsi hiedelmekké sűrűsödtek és szilárdultak, végül pedig e félelmek és hitek istenekké személyesültek. De mindeme vallásfejlődésből sohasem hiányzott teljesen a vallási elem. Az Isten késztetése mindig is munkált az emberben. Ezek az erőteljes hatások — az egyik emberi, a másik pedig isteni — biztosították a vallás megmaradását a korok viszontagságai közepette is, és annak ellenére is, hogy ezernyi romboló hajlam és rosszakaratú kibékíthetetlen ellentét oly gyakran fenyegette megsemmisítéssel.
103:4.1 A társadalmi esemény és a vallási összejövetel közötti jellegzetes különbség az, hogy szemben a világival, a vallásit áthatja a közösség légköre. Így az emberi társulás az istenivel való közösség érzését kelti, és ez a kezdete a csoportos istenimádásnak. A közös étkezésen való részvétel volt a társadalmi közösség legkorábbi fajtája, és a korai vallások így gondoskodtak arról, hogy a szertartásrendi áldozás valamely részét az istenimádók elfogyasszák. Még a kereszténységben is megőrződött e bensőséges érintkezési mód az Úrvacsorában. A közösség légköre a béke üdítő és megnyugtató időszakát hozza el az önző tudatos énnek az emberben lakozó szellemi Nevelő emberszerető ösztönzésével való összeütközésében. Ez az igaz istenimádat előjátéka — az Isten jelenlétének folyamatos tudatosítása, mely elvezet az emberek közötti testvériség megjelenéséhez.
103:4.2 Az Istennel való közössége megszakadását érzékelő ősember valamilyen áldozáshoz folyamodott a vezeklésre, a baráti viszony helyreállítására való törekvésében. A pártatlanság iránti vágy és szomj vezet el az igazság felfedezéséhez, az igazság pedig magasabb szintre emeli az eszményképeket, és ez új kihívásokat teremt az egyes hívők számára, mert az eszményképeink mértani sor szerint gyarapodnak, míg az azoknak való megfelelési képességünk csak számtani sor szerint növekszik.
103:4.3 A bűnösség érzése (nem a bűntudat) vagy megszakadt szellemi közösségből, vagy az egyén erkölcsi eszményképeinek elszegényedéséből ered. Az ilyen nehézségtől való megszabadulás csakis annak felismerésén keresztül jöhet, hogy az ember legfelsőbb rendű erkölcsi eszményképei nem szükségképpen rokonok az Isten akaratával. Az ember nem remélheti, hogy megfelelhet a legmagasabb rendű eszményképeinek, viszont képes hűen kitartani azon célja mellett, hogy megtalálja Istent és egyre inkább olyanná váljon mint ő.
103:4.4 Jézus elvetett mindenféle áldozási és vezeklési szertartásrendet. Lerombolta az alapját minden ilyen kitalált bűnösségnek és világegyetembeli elszigeteltség-érzésnek azzal, hogy kijelentette, az ember az Isten gyermeke; a teremtmény-Teremtő viszonyt gyermek-szülő alapra helyezte. Az Isten szerető Atyává válik a halandó fiai és leányai számára. Örökre eltörölt minden olyan szertartásrendet, mely e bensőséges családi viszonynak nem képezi helyénvaló részét.
103:4.5 Az Atya Isten az emberhez, a gyermekéhez nem annak tényleges erénye vagy érdeme szerint viszonyul, hanem a gyermek késztetésének elismerése alapján — a teremtményi cél és szándék szerint. A viszonyuk szülő-gyermek viszony és annak isteni szeretet a mozgatója.
103:5.1 A korai evolúciós elmében ered a társadalmi kötelezettség és az erkölcsi kötelesség érzése, mely főként érzelmi alapú félelemből származik. A társadalmi szolgálatra való határozottabb késztetés és az emberbarátság eszményalapúsága az emberi elmében lakozó isteni szellem közvetlen késztetéséből származik[5].
103:5.2 A másokkal jót tenni eszme-eszményképe — az a késztetés, hogy az ember megtagadjon a tudatos énjétől valamit a szomszédja előnyére — először még igen szűkre szabott dolog[6]. Az ősember csak azokat tekinti szomszédjának, akik nagyon közel vannak hozzá, akikkel jószomszédi viszonyban van; a vallásos polgárosodott társadalom kibontakozásával az ember szomszédjának fogalma kiterjed a nemzetségre, a törzsre, a nemzetre[7][8]. Jézus aztán tovább tágította a szomszéd fogalmát úgy, hogy az magába foglalja az egész emberiséget, még az ellenségeinket is szeretnünk kell[9][10]. Minden egészséges emberi lényben van belül valami, ami azt mondja neki, hogy e tanítás erkölcsös — helyes. Még azok is, akik ezt az eszményképet a legkevésbé teszik a magukévá, elismerik annak elméleti helyességét.
103:5.3 Minden ember elismeri az önzetlenné és emberbarátivá válásra irányuló ezen egyetemes emberi késztetés erkölcsiségét. Az emberbarát-elvű gondolkodó e késztetés forrásául az anyagi elme természetes működését jelöli meg; a vallási hívő ennél azért helyesebben felismeri, hogy a halandói elme önzetlen hajtóereje a Gondolatigazító belső szellemi vezetésére való érzékenységben rejlik.
103:5.4 Azonban az én-akarat és a saját akarattól különböző akarat közötti korai összeütközésről alkotott emberi magyarázat nem mindig megbízható. Csakis egy meglehetősen jól egyesített személyiség képes a tudatos én törekvéseinek és a bimbózó társadalmi tudatnak a különféle vitáit eldönteni. A sajátlényegnek éppúgy vannak jogai, mint az egyén szomszédainak. Egyik sem követeli meg az egyén kizárólagos figyelmét és szolgálatát. E nehézség leküzdésének sikertelenségéből ered az emberi bűnösségérzések legkorábbi fajtája.
103:5.5 Emberi boldogság csak akkor érhető el, amikor az önnön való én-vágyát és a felettes sajátlényeg (az isteni szellem) önzetlenségi késztetését az egyesítő és felügyelő személyiség összeszedett akarata összehangolja és megbékíti. Az evolúciós ember elméje mindig szembesül az érzelmi indíttatású ösztönzések természetes térnyerése és a szellemi látásmódra — a tiszta vallásos gondolkodásra — épülő önzetlen késztetések erkölcsi erősödése közötti versengés bírájaként való fellépés bonyolult kérdésével.
103:5.6 Az a kísérlet, hogy egyszerre tegyünk az önnön valónk javára és a legnagyobb számú más sajátlényeg javára, a tér-idő keretei között kielégítően soha meg nem oldható feladatot jelent. Az örökkévaló élet feltétele mellett ezek az ellentmondások feloldhatók, de egyetlen rövid emberi élet alatt nem lehet rájönni a nyitjukra. Jézus az ilyen látszólagos ellentétre utalt, amikor azt mondta, hogy: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét az országért, megtalálja[11].”
103:5.7 Az eszménykép keresése — az Istenszerűvé válásra való törekvés — folyamatos törekvés a halál előtt és után. A halál utáni élet a lényegieket illetően nem különbözik a halandó léttől. Minden jó, amit e létben teszünk, közvetlenül hozzájárul a jövőbeli életünk teljesebbé válásához. A valódi vallás nem támogatja az erkölcsi nemtörődömséget és a szellemi lustaságot azzal, hogy bátorítaná annak hiú reményét, hogy valaki a nemes jellem minden erényével felruházódik a természetes halál kapuin való áthaladás eredményeként. Az igaz vallás nem becsüli le a halandói élet időtartama alatt a fejlődés érdekében kifejtett emberi erőfeszítéseket. Minden halandói haszon közvetlenül hozzájárul a halhatatlan továbbélés megtapasztalása első szakaszainak gazdagabbá válásához.
103:5.8 Az ember eszményelvűségére nézve végzetes, amikor azt tanulja, hogy minden önzetlen késztetése pusztán az ő természetes nyájösztöneinek kifejlődése. Viszont nemesebbé lesz és rendkívüli mértékben feltöltődik, amikor megtanulja, hogy a lelkének e magasabb rendű vágyai azoktól a szellemi erőktől sugárzódnak ki, melyek a halandói elméjében lakoznak.
103:5.9 Egészen felrázza és rendkívüli örömöt kelt benne az, amikor egyszer végre teljesen felismeri, hogy él és munkál őbenne valami örökkévaló és isteni. Az a helyzet, hogy az eszményképeink emberfeletti eredetében való élő hit igazolja azon felfogásunkat, hogy Isten fiai vagyunk és az teszi valóssá az emberbaráti meggyőződéseinket, az emberek közötti testvériség érzéseit.
103:5.10 Az ember a maga szellemi területén szabad akarattal rendelkezik. A halandó ember nem gyámoltalan rabszolgája egy mindenható Isten kérlelhetetlen fennhatóságának és nem is áldozata egy működésközpontú mindenségelrendelés reménytelen végzetességének. Az ember igazán a maga örökkévaló beteljesülésének építője.
103:5.11 De az embert nem a kényszer menti meg, vagy teszi nemesebbé. A szellemi növekedés a fejlődő lélekből fakad. A kényszer eltorzíthatja a személyiséget, ám sohasem ösztönzi a növekedést. Még a nevelési kényszer is csak semlegesítő értelemben hasznos annyiban, hogy talán segíti a megrendítő élmények megelőzését. A szellemi gyarapodás ott a legnagyobb, ahol minden külső hatás elenyésző. „Ahol az Úrnak szelleme, ott a szabadság[12].” Az ember akkor fejlődik a legjobban, amikor az otthon, a közösség, az egyház és az állam kényszere a legkisebb fokú. Ám ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy egy haladó társadalomban nincs helye otthonnak, társadalmi intézményeknek, egyháznak és államnak.
103:5.12 Amikor egy közösségi vallási csoport valamely tagja eleget tett a csoport támasztotta követelményeknek, akkor bátorítani kell őt arra, hogy a vallási meggyőződés igazságairól és a vallásos tapasztalás tényeiről alkotott saját személyes értelmezésének a maga teljességében való kifejezéséhez vallási szabadságot élvezhessen. Egy vallási csoport biztonsága a szellemi egységétől függ, nem pedig az istentani egyformaságtól. Egy vallási csoportnak képesnek kell lennie úgy élvezni a gondolkodás szabadságát, hogy közben ne váljon „szabadgondolkodók” csoportjává. Bármely olyan egyház számára él az erős remény, mely az élő Istent imádja, az emberek közötti testvériséget szentesíti, és mentesíteni meri a tagjait mindenféle hitvallási kényszertől.
103:6.1 Az istentan az emberi szellem válaszainak és viszont-válaszainak tanulmányozása; sohasem válhat tudománnyá, hiszen többé-kevésbé mindig keverednie kell a lélektannal a személyes kifejeződésében és a bölcselettel a módszeres leírásában. Az istentan mindig a te vallásod tanulmányozása; másvalaki vallásának tanulmányozása a lélektan.
103:6.2 A világegyetemének kívülről való tanulmányozásához és vizsgálatához közelítve az ember létrehozza a különféle fizikai tudományokat; az önmaga és a világegyetem kutatásához belülről közelítve pedig megteremti az istentant és a metafizikát. A bölcselet későbbi művészetét az ember azon erőfeszítés során alakítja ki, amikor megpróbálja összehangolni azt a sok ellentmondást, melyek bizonyosan egyből felbukkannak a dolgok és lények világegyeteméhez való közeledés eme két homlokegyenest ellenkező útjának eredményei és tanításai közepette.
103:6.3 A vallásnak a szellemi nézőponthoz, az emberi tapasztalás belső jellegének tudatosulásához van köze. Az ember szellemi természete lehetőséget teremt számára ahhoz, hogy a világegyetemet befelé, a visszájára fordítsa. Ezért igaz, hogy amennyiben kizárólag a személyiség-élmény belső jellege felől szemléljük, a teremtésösszesség szellemi természetűnek tűnik.
103:6.4 A világegyetemet a fizikai érzékeinek és az ahhoz társult elmebéli felfogóképességének anyagi képességein keresztül elemzőleg szemlélő ember számára a mindenségrend gépiesnek és energia-anyaginak tűnik. A valóság ilyen tanulmányozási módszerének lényege a világegyetem kifordítása.
103:6.5 A világegyetemről alkotott okszerű és következetes bölcseleti felfogás nem épülhet sem az anyagelvűség, sem a szellemelvűség követelményeire, mert mindkét gondolkodási rendszer, amennyiben általánosan alkalmazzák, torz formában láttatja a mindenségrendet, az előbbi a kifordított világegyetemmel létesít kapcsolatot, az utóbbi pedig egy befelé, a visszájára fordított világegyetem természetét fogja fel. Ezért önmagában és önmagától sem a tudomány, sem a vallás egyedül soha nem remélheti, hogy megfelelő szinten megértheti az egyetemes igazságokat és viszonyokat az emberi bölcselet útmutatása és az isteni kinyilatkoztatás megvilágosító hatása nélkül.
103:6.6 Az ember benső szellemének a kifejeződéshez és az önmegvalósításhoz mindig is támaszkodnia kell az elme működési rendjére és műtudására. Az ember anyagi valósággal kapcsolatos tapasztalásának hasonlóképpen a tapasztaló személyiség elme-tudatára kell épülnie. Ezért a szellemi és az anyagi, a belső és a külső emberi tapasztalások mindig kölcsönös összefüggésben vannak az elme rendeltetésével és a tudatos felismerésük mértékéig korlátozza azokat az elmetevékenység. Az ember az anyagot az elméjében tapasztalja meg; a szellemi valóságot pedig lélekben, de ez a tapasztalás is az elméjében tudatosul. Az értelem az, ami összehangolja és az állandó jelenlétével szabályozza, irányítja és módosítja a halandói tapasztalás teljes egészét. Az energia-dolgoknak és a szellemértékeknek egyaránt sajátos színezetet kölcsönöz a tudat elme-közvetítőjén keresztüli értelmezésük.
103:6.7 A tudomány és a vallás közötti egyezőbb összhang megteremtésének nehézsége a ti esetetekben abból ered, hogy egyáltalán nem vagytok tudatában a dolgok és lények morontia világa közbenső területének. A helyi világegyetem a valóság-megnyilvánulás szempontjából háromfokozatú, vagyis három szakaszból áll: anyag, morontia és szellem. A morontia szemszögű megközelítésben a fizikai tudományok eredményei és a vallás szellemének működése közötti mindenféle eltérés eltűnik. Az értelem a tudományok megértési módszere; a hit a vallási éleslátás eljárása; a mota a morontia szint módszere. A mota felsőbb-anyagi valóság-érzékenysége ellensúlyozni kezdi a féloldalas növekedést, anyagának tekintve a tudásra épülő felismerést és lényegének véve a hiten alapuló éleslátást. A mota a széttartó valóság-felfogásnak az anyagi személyiségek által el nem érhető felsőbb-bölcseleti összehangolása; részben a húsvér testbeli anyagi élet túlélésének élményén alapul. De sok halandó ismerte már fel annak kívánatos voltát, hogy rendelkezzenek valamilyen módszerrel a tudomány és a vallás erősen elkülönülő területei közötti kölcsönhatás összehangolására; és a metafizika az ember hasztalan kísérlete e jól felismert szakadék áthidalására. Ám az emberi metafizika inkább bizonyult zavarónak, mint megvilágosítónak. A metafizika az ember jó szándékú, de felesleges erőfeszítését jelenti arra, hogy ellentételezze a morontia motájának hiányát.
103:6.8 A metafizika kudarcnak bizonyult; a motát az ember nem képes felfogni. A kinyilatkoztatás az egyetlen eljárás, mely egy anyagi világon képes ellensúlyozni a mota igazság-érzékenységének hiányát. Egy evolúciós szférán a kinyilatkoztatás ellentmondást nem tűrően eloszlatja az értelem által kialakított metafizikában megmutatkozó zűrzavart.
103:6.9 A tudomány az embernek a maga fizikai környezetére, az energia-anyag világára irányuló kísérletező vizsgálódása; a vallás a szellemértékek mindenségrendjének ember általi megtapasztalása; a bölcseletet pedig az emberi elme-erőfeszítés alakította ki annak érdekében, hogy ezeket az erősen elkülönülő fogalmakat mindenségrendi viszonylatban valamiféle ésszerű és egyesített magatartássá szervezze és azokat egymással kapcsolatba hozza. A kinyilatkoztatás által megtisztított bölcselet elfogadhatóan működik a mota hiányában és amellett is, hogy az ember a mota értelem-helyettesítőjével — a metafizikával — megbukott és csődöt mondott.
103:6.10 Az ősember nem tett különbséget az energiaszint és a szellemszint között. Az ibolyaszín emberfajta és az ő andita leszármazottaik voltak az elsők, akik megpróbálkoztak a matematikainak az akaratitól való elválasztásával. A polgárosodott ember egyre inkább a korai görögök és sumérok nyomdokaiba lépett, akik különbséget tettek az élettelen és az élő dolgok között. A polgárosodott társadalom fejlődésével a bölcseletnek a szellem-fogalom és az energia-fogalom egyre nagyobb szakadékai felett kell hidat vernie. De a tér idejében ezek az elágazások egyek a Legfelsőbben.
103:6.11 A tudománynak mindig az értelmen kell alapulnia, bár a képzelet és az elvi vizsgálódás hasznos a határainak kitolásában. A vallás mindig a hittől fog függeni, jóllehet a józan ész kiegyensúlyozó hatású és hasznos szolgáló. Mind a természeti, mind a szellemi világ jelenségeire, a helytelenül tudományoknak és vallásoknak nevezett dolgok jelenségeire mindig is voltak és mindig is lesznek félrevezető magyarázatok.
103:6.12 Az ember a tökéletlen tudományos felfogásából, a szegényes vallási felfogásából és a sikertelen metafizikai kísérleteiből kiindulva próbálta megalkotni a bölcseleti véleményét. A mai ember valóban érdemes és rokonszenves bölcseletet tudna kialakítani önmagáról és a világegyeteméről, ha az nem hozná magával az anyagi és szellemi világok közötti, nagy jelentőségű és nélkülözhetetlen metafizikai kapcsolat megszakadását, a metafizika sikertelenségét abban, hogy áthidalja a fizikai és a szellemi közötti morontia szakadékot. A halandó ember nem rendelkezik a morontia elme és anyag fogalmával; és a kinyilatkoztatás az egyetlen eljárás a fogalmi téren megmutatkozó hiányosság kiküszöböléséhez, melyre az embernek égetően nagy szüksége van annak érdekében, hogy a világegyetemről okszerű bölcseletet építhessen fel és hogy végre kielégítően megértse az ugyanezen világegyetembeli biztos és állandó helyét.
103:6.13 A kinyilatkoztatás az evolúciós ember egyetlen reménye a morontia űr betöltésére. A mota által nem segített hit és értelem nem képes felfogni és megalkotni egy okszerű világegyetemet. A mota látásmód hiányában a halandó ember nem képes felismerni az anyagi világ jelenségeiben a jóságot, a szeretetet és az igazságot.
103:6.14 Az erősen az anyagi világ felé hajló életfelfogású ember okszerűen gondolkodóvá vagy természetközpontúvá válik. A szellemi szint felé különösképpen hajló bölcselet eszményelvűvé, sőt rejtelemközpontúvá válik. Amikor a bölcselet olyan szerencsétlen, hogy a metafizikára támaszkodik, akkor bizonyosan szkeptikussá, összezavarttá válik. A letűnt korokban az ember tudásának és értelmi értékítéleteinek nagy része e három felfogásbeli torzítás valamelyikének áldozata lett. A bölcselet nem meri a valóságértelmezéseit az oktan egyenes vonalú mintája szerint kivetíteni; sohasem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy számolni kell a valóság elliptikus arányosságával és minden viszonybeli fogalom lényeges görbületével.
103:6.15 A halandó ember által elérhető legmagasabb bölcseletet okszerűen a tudományos értelemre, a vallásos hitre és a kinyilatkoztatás által biztosított igazsággal kapcsolatos éleslátásra kell alapozni. Ezen egyesítés révén az ember képes némiképp ellensúlyozni azt, hogy nem tud megfelelő metafizikát kialakítani és képtelen megérteni a morontia motáját.
103:7.1 A tudományt az értelem, a vallást a hit élteti. A hit, jóllehet nem értelmen alapul, mégis ésszerű; bár az okszerű gondolkodástól független, mindazonáltal egészséges okszerűség támogatja. A hitet nem képes táplálni még valamilyen eszményi bölcselet sem; a hit a tudománnyal együtt valóban az ilyen bölcselet forrása. A hitet, az emberi vallásos látásmódot bizonyosan oktatni csak kinyilatkoztatás révén lehet, és azt csak az Isten, aki szellem, szellemi Igazítója jelenlétének személyes halandói megtapasztalásával lehet biztosan magasabb szintre emelni[13].
103:7.2 Az igaz üdvözülés nem más, mint a halandói elmének az anyaggal való azonosulástól a morontia kapcsolat területein keresztül a szellemi kölcsönös kapcsolat magas világegyetemi szintjéig tartó isteni evolúciós eljárása. Ahogy az anyagi ráérző ösztön megelőzi az értelmes tudás megjelenését a földi evolúció folyamatában, úgy a szellemi sugallatszerű rálátás megnyilvánulása is előre jelzi a mennyei evolúció fenséges programja morontiai és szellemi megértésének és megtapasztalásának későbbi megjelenését, melynek lényege a mulandó emberben rejlő lehetőségek átalakítása az örökkévaló ember, a paradicsomi végleges rendű lény ténylegességévé és isteniségévé.
103:7.3 De miként a felemelkedő ember befelé és a Paradicsom felé törekszik az Isten-élmény eléréséhez, úgy hasonlóképpen kifelé és a tér felé törekszik az anyagi mindenségrend energia-elvű megértése érdekében. A tudomány fejlődése nem korlátozódik az ember földi életére; az ember világegyetemi és felsőbb-világegyetemi felemelkedési tapasztalását nem kis mértékben az energia átalakulásának és az anyag átváltozásának tanulmányozása fogja képezni. Az Isten szellem, de az Istenség egység, és az Istenség egysége nem csak az Egyetemes Atya és az Örökkévaló Fiú szellemi értékeit öleli fel, hanem elismeri az Egyetemes Szabályozónak és a Paradicsom Szigetének energiatényeit, míg az egyetemes valóság e két szakasza tökéletes megfelelésbe kerül az Együttes Cselekvő elmeviszonyaiban és egyesül a Legfelsőbb Lény megjelenő Istenségének véges szintjén.
103:7.4 A tudományos hozzáállásnak és a vallásos látásmódnak a tapasztaláson alapuló bölcselet általi egyesítése részét képezi az ember Paradicsom felé tartó, hosszú felemelkedési tapasztalásának. A matematikai közelítések és az éleslátásbeli bizonytalanságok mindig meg fogják követelni az elmei oktan összehangoló működését minden olyan tapasztalási szinten, melyen a Legfelsőbb elérése még nem teljes.
103:7.5 Az okszerű gondolkodásnak azonban sohasem sikerülhet a tudomány eredményeinek és a vallás látásmódjainak az összehangolása, hacsak a személyiség tudományos és vallási nézőpontjait nem uralja igazság, hacsak a személyiség őszintén nem vágyik az igazság követésére, vezessen is az bárhová az elért végkövetkeztetésektől függetlenül.
103:7.6 Az oktan a bölcselet eljárása, annak kifejezési módszere. Az igazi tudomány területén az értelem mindig is hajlik a tisztán okszerű gondolkodásra; az igaz vallás területén a hit mindig okszerű a belső nézőpont alapjától fogva, még ha az ilyen hit egészen megalapozatlannak tűnik is a tudományos megközelítés vizsgálati szemszögéből. Kívülről befelé tekintve a világegyetem talán anyaginak tűnik; belülről kifelé nézve ugyanez a világegyetem teljesen szelleminek látszik. Az értelem anyagi tudatosságból táplálkozik, a hit szellemi tudatosságból, de a kinyilatkoztatás által megerősített bölcselet közvetítésén keresztül az okszerű gondolkodás megerősítheti mind a befelé, mind a kifelé irányuló nézetet, ami elvezet mind a tudomány, mind a vallás biztos egyensúlyba kerüléséhez. Így a bölcselet oktanával való egyszerű kapcsolaton keresztül a tudomány és a vallás is egyre inkább képes elviselni egymást, egyre kevésbé lesznek egymásban kételkedők.
103:7.7 Amire a fejlődő tudománynak és vallásnak egyaránt szüksége van, az több kutatás és több bátor önbírálat, az evolúciós helyzetbeli tökéletlenség jobb tudatosítása. A tudomány és a vallás tanítói gyakran túlságosan is önteltek és rögzöttelvűek. A tudomány és a vallás csakis a tényeiket illetően lehet önmagát bíráló. Abban a pillanatban, amint elhagyják a tények mezejét, az értelem vagy leköszön, vagy különben gyorsan a hamis oktan társává korcsosul.
103:7.8 Az igazság — a mindenségrendi viszonyok, a világegyetemi tények és a szellemi értékek megértése — a legjobban az Igazság Szellemének segédkezésén keresztül érhető el és a legjobban a kinyilatkoztatás révén bírálható. De a kinyilatkoztatás nem tudományból és nem vallásból ered; annak rendeltetése nem más, mint a tudománynak és a vallásnak a valóság igazságával való összehangolása. A halandó ember kinyilatkoztatás hiányában, vagy ha nem fogadta el vagy nem fogta fel azt, mindig is hasztalan metafizikai viselkedést folytatott, az lévén az egyetlen emberi helyettesítője az igazság kinyilatkoztatásának és a morontia személyiség motájának.
103:7.9 Az anyagi világ tudománya képessé teszi az embert a maga fizikai környezetének befolyásolására és bizonyos mértékben annak uralására is. A szellemi tapasztalás vallása jelenti a forrását annak a testvériességi késztetésnek, mely képessé teszi az embereket az együttélésre a tudományos korszak polgárosodott társadalmának összetett körülményei közepette is. A metafizika, de a kinyilatkoztatás még annál is bizonyosabban, közös találkozóhelyet biztosít a tudomány és a vallás felfedezéseinek és lehetővé teszi az ember számára, hogy megpróbálja okszerűen összerakni e különálló, de egymásra utalt gondolkodásterületeket a tudományos megalapozottság és a vallási bizonyosság egy jól kiegyensúlyozott bölcseletévé.
103:7.10 A halandói szinten semmit sem lehet abszolút értelemben bizonyítani; a tudomány és a vallás is feltevésekre alapoz. A morontia szinten a tudomány és a vallás követelményei a mota oktanával részlegesen bizonyíthatók. A legmagasabb besorolású szellemi szinten a véges bizonyíték iránti igény fokozatosan megszűnik a valóság tényleges élménye előtt és a valóság tényleges megtapasztalása előtt; de még akkor is sok bizonyítatlan dolog marad a végesen túl.
103:7.11 Az emberi gondolkodás minden területe olyan feltevéseken alapul, melyeket az emberi elméhez eredendően hozzátartozó valóság-érzékenység a bizonyítatlan voltuk ellenére is elfogad. A tudomány a józan ész magyarázataival kérkedő pályáján három dolog valóságának feltételezésével indul el: anyag, mozgás és élet. A vallás három dolog igazolhatóságának feltételezésével indul: elme, szellem és a világegyetem — a Legfelsőbb Lény.
103:7.12 A tudomány a matematika, az energia és a térben való időbeli anyag gondolkodási területévé válik. A vallás arra vállalkozik, hogy nemcsak a véges és mulandó szellemmel foglalkozik, hanem az örökkévalóság és a felsőség szellemével is. Csak a motával való hosszas tapasztaláson keresztül hozható össze a világegyetemi érzékelés e két szélsősége úgy, hogy az eredetekről, a rendeltetésekről, a kapcsolatokról, a valóságokról és a beteljesülésekről hasonló értelmezéseket adjanak. Az energia-szellem szétágazás legteljesebb összhangja a Hét Tökéletes Szellemre való kapcsolódásban van meg; annak első egyesítése a Legfelsőbb Istenségében; annak végleges egysége pedig az Első Forrás és Középpont, a VAGYOK végtelenségében[14].
103:7.13 Az értelem a tudat végkövetkeztetéseinek levonása az energia és anyag fizikai világában való és azzal kapcsolatban szerzett tapasztalás vonatkozásában. A hit a szellemi tudat igazolhatóságának felismerése — valami, amit más halandói úton nem lehet bizonyítani. Az oktan a hit és az értelem egységének összefoglaló igazság-keresésében való előrelépés, mely a halandó lények alkotó elme-felruházottságán, a dolgok, jelentéstartalmak és értékek belső felismerésén alapul.
103:7.14 A Gondolatigazító jelenléte a szellemi valóság valódi bizonyítékát alkotja, ám e jelenlét a külvilág számára nem mutatható ki, csakis annak, aki az Istennek az őbenne lakozását így megtapasztalja. Az Igazító tudatosulásának alapja az igazság értelmi felfogása, a jóság felsőbb-elmei érzékelése és a szeretetre irányuló személyiség-késztetés.
103:7.15 A tudomány felfedezi az anyagi világot, a vallás kiértékeli azt, és a bölcselet vállalkozik a jelentéstartalmainak lefordítására, s közben összehangolja a tudományos-anyagi nézőpontot a vallásos szellemi felfogással. A történelem területén a tudomány és a vallás talán sohasem érthet teljesen egyet.
103:8.1 Bár mind a tudomány, mind a vallás feltételezheti az Isten valószínűségét az értelme és a következetessége révén, csak a szellem vezette ember személyes vallásos tapasztalása képes igazolni egy ilyen legfelsőbb és személyes Istenség bizonyságát. A megtestesült élő igazság ilyen eljárásával az Isten valószínűségének bölcseleti feltevése vallásos valósággá válik.
103:8.2 Az Isten bizonyságának megtapasztalása körüli zavar az egyes személyek és a különböző emberfajták ilyen irányú tapasztalatával kapcsolatos eltérő értelmezésekből és összefüggésekből fakad. Isten megtapasztalása lehet teljes mértékben igazolható, viszont az Istenre vonatkozó eszmecsere, lévén értelmi és bölcseleti, nem egy irányba tart és gyakran zavaróan téves.
103:8.3 Egy jó és nemes férfi talán tökéletesen szereti a feleségét, de teljeséggel képtelen kielégítő eredménnyel átmenni egy írásbeli vizsgán a házastársi szeretet lélektana tárgyában. Egy másik férfi, aki kevéssé vagy egyáltalán nem szereti a hitvesét, talán még kiválóan is leteheti az ilyen vizsgát. A szerető félnek a szeretett fél igazi természetére való rálátásában megmutatkozó tökéletlensége egyáltalán nem érvényteleníti a szeretetének sem a valóságát, sem az őszinteségét.
103:8.4 Ha igazán hisztek Istenben — hit által ismeritek és szeretitek őt — ne engedjétek, hogy az ilyen élmény valóságát bármiben is kisebbítsék vagy alulértékeljék a tudomány kételkedő sejtetései, az oktan gáncsoskodása, a bölcselet követelményei vagy ama jó szándékú lelkek elmés javaslatai, akik Isten nélküli vallást akarnak alkotni.
103:8.5 Az Istent ismerő hívő bizonyságát nem szabadna megzavarnia a kétkedő anyagi világnézetű ember bizonytalanságának; inkább a tapasztalásra építő hívő mély hitének és megingathatatlan bizonyságának kellene a hitetlen bizonytalanságát komolyan próbára tennie.
103:8.6 A bölcseletnek ahhoz, hogy mind a tudomány, mind a vallás legnagyobb szolgálatára lehessen, kerülnie kell az anyagelvűség és a minden-isten tan szélsőségeit egyaránt. Csak olyan bölcselet bírhat erkölcsi értékkel az ember számára, szolgálhat összekötő kapocsul az anyagi tudomány és a szellemi vallás elméletei között, mely felismeri a személyiség valóságát — a változás jelenlétében való változatlanságát. A kinyilatkoztatás a fejlődő bölcselet gyarlóságainak ellentételezése.
103:9.1 Az istentan a vallás értelmi tartalmával foglalkozik, a metafizika (a kinyilatkoztatás) a bölcseleti szempontokkal. A vallási tapasztalat maga a vallás szellemi tartalma. Függetlenül a vallás értelmi tartalmának mitológiai különcségeitől és lélektani káprázataitól, a vétekről alkotott metafizikai feltevésektől és az önámítás módszereitől, a vallás bölcselettartalmának politikai torzulásaitól és társadalmi-gazdasági elfajzásaitól, a személyes vallás szellemi tapasztalása igaz és érvényes marad.
103:9.2 A vallásnak az érzéshez, a cselekvéshez és az élethez is van köze, nem csak a gondolkodáshoz. A gondolkodás közelebbi kapcsolatban áll az anyagi léttel és főként, de nem teljesen az értelemnek és a tudomány tényeinek kell uralniuk azt, a szellemi területekre való nem anyagi terjeszkedésében pedig az igazságnak. Nem számít, hogy valakinek mennyire csalóka és téves az istentana, az ő vallása talán teljes mértékben valódi és örökkévalón igaz.
103:9.3 A buddhizmus a maga eredeti formájában az Isten nélküli vallások közül az egyik legjobb, mely az Urantia egész evolúciós történelme során megjelent, bár, ahogy e hit továbbfejlődött, nem maradt meg istentelennek. A vallás hit nélkül ellentmondás; Isten nélkül pedig bölcseleti következetlenség és értelmi képtelenség.
103:9.4 A természetes vallás varázslási és mitológiai eredete nem érvényteleníti a későbbi kinyilatkoztatott vallások valóságát és igazságát, valamint a jézusi vallás tökéletesen üdvözítő örömhírét. Jézus élete és tanításai végül megfosztották a vallást a varázslási babonaságoktól, a mitológiai káprázatoktól és a hagyományos tantételesség béklyójától. De ez a korai varázslás és hitregetan igen hatékonyan készítette elő a terepet a későbbi és fejlettebb vallás számára azzal, hogy anyagfeletti értékek és lények létezését és valóságát feltételezte.
103:9.5 Bár a vallásos tapasztalás tisztán alanyi jelenség, az ilyen élmény a világegyetemi tárgyias valóság legfelsőbb területei felé forduló igenlő jellegű és élő-hitre épülő magatartást foglal magában. A vallásbölcselet eszményképe olyan hit-bizodalom, mely feltétlenül arra készteti az embert, hogy bízzon a világegyetemek mindensége végtelen Atyjának feltétlen szeretetében. Az ilyen igaz vallásos tapasztalás messze meghaladja az eszményalapú vágy bölcseleti tárgyiasulását; az ténylegesen is biztossá teszi az üdvözülést és csak azzal törődik, hogy megismerje és megcselekedje a paradicsomi Atya akaratát. Az ilyen vallás jegyei: hit egy legfelsőbb Istenségben, az örökkévaló továbbélés reménye, és szeretet, különösen az embertársak iránt.
103:9.6 Amint az istentan a vallás fölébe kerekedik, a vallás meghal; élet helyett tantétellé válik. Az istentan küldetése pusztán az, hogy segítse a személyes szellemi tapasztalás tudatosulását. A hittudomány jelenti a vallásos törekvést a vallás tapasztalásbeli igényeinek meghatározására, tisztázására, kiterjesztésére és igazolására, ami végső soron csak élő hit révén igazolható. A világegyetem magasabb életfelfogásában a bölcsesség az értelemhez hasonlóan a hittel társul. Az értelem, a bölcsesség és a hit az ember legmagasabb rendű emberi képességei. Az értelem vezeti be az embert a tények, a dolgok világába; a bölcsesség vezeti be őt az igazság világába, a kapcsolatokhoz; a hit ismerteti meg vele az isteniség világát, a szellemi tapasztalást.
103:9.7 A hit igen készségesen magával viszi az értelmet addig, ameddig az képes vele tartani és azután már a bölcsességgel megy tovább a végső bölcseleti határig; és azután egyedül az IGAZSÁG társaságában mer belevágni a határtalan és soha véget nem érő világegyetemi utazásba.
103:9.8 A tudomány (a tudás) azon az eredendő (segéd-szellemi) feltevésen alapul, hogy az értelem igazolható, hogy a világegyetem megérthető. A bölcselet (az összehangolt megértés) azon az eredendő (bölcsesség-szellemi) feltevésen alapul, hogy a bölcsesség igazolható, hogy az anyagi világegyetem összehangolható a szellemivel. A vallás (a személyes szellemi tapasztalás igazsága) azon az eredendő (gondolatigazítói) feltevésen alapul, hogy a hit igazolható, hogy az Isten megismerhető és elérhető.
103:9.9 A halandói élet valóságának teljes megismerése egy olyan fejlődési hajlandóságban áll, mely arra irányul, hogy az ember az értelem, a bölcsesség és a hit e feltevéseiben higgyen. Az ilyen életet igazság ösztönzi és szeretet uralja; és ezek a tárgyias mindenségrendi valóság azon eszményképei, melyek létezését nem lehet anyaglényegűen bizonyítani.
103:9.10 Amint az értelem egyszer végre felismeri a helyest és a helytelent, már bölcsességet mutat; amint a bölcsesség választ a helyes és a helytelen, az igaz és a téves között, már szellemi vezetésről tesz tanúbizonyságot. Az elme, a lélek és a szellem szerepkörei így egyesülnek mindegyre erősebben és a működés tekintetében így kapcsolódnak kölcsönösen össze. Az értelem tárgya a tényszerű tudás; a bölcsességé a bölcselet és a kinyilatkoztatás; a hité az élő szellemi tapasztalás. Az igazságon keresztül az ember eljut a szépséghez és a szellemi szeretet révén felemelkedik a jóság szintjére.
103:9.11 A hit az Isten megismeréséhez vezet, nem pusztán az isteni jelenlét titokzatos érzéséhez. A hitet nem szabad túlságosan befolyásolniuk az abból fakadó érzelmi következményeknek. Az igaz vallás a hit és a tudás élménye, valamint a megelégedettség érzése is.
103:9.12 A vallásos tapasztalásban annyi valóság van, amennyi arányos annak szellemi tartalmával, és az ilyen valóság az értelem, a tudomány, a bölcselet, a bölcsesség számára és minden más emberi vívmányhoz képest érzékfeletti. Az ilyen tapasztalás meggyőződései vitathatatlanok; a vallásos élet okszerűsége kétségbevonhatatlan; az ilyen tudás bizonysága emberfeletti; a megelégedések magasztosan isteniek, a bátorság megtörhetetlen, az odaadás megkérdőjelezhetetlen, a hűségelemek legfelsőbb rendűek és a beteljesülések végsők — örökkévalók, véglegesek és egyetemesek.
103:9.13 [Közreadta egy nebadoni Melkizedek.]