© 2010 Urantia Alapítvány
169:0.1 MÁRCIUS 6-án, hétfőn késő este érkezett meg Jézus és a tíz apostol a pellai táborba. Ez volt Jézus ottlétének utolsó hete, és Jézus igen tevékeny volt a tömeg tanításában és az apostolok oktatásában. Minden délután beszélt a sokaság előtt és minden este válaszolt az apostolok és bizonyos, a táborban tartózkodó haladó tanítványok kérdéseire.
169:0.2 Lázár feltámasztásának híre két nappal a Mester megérkezését megelőzően jutott el a táborba, és az egész gyülekezeten izgatottság vett erőt. Az ötezer ember jóllakatása óta nem történt olyasmi, amely ennyire megragadta volna az emberek képzeletét. Így hát az országgal kapcsolatos nyilvános segédkezés második szakaszának tetőpontján Jézus azt tervezte, hogy e rövid hetet tanítással tölti Pellában és azután kezdi meg a dél-pereai vándorutat, mely közvetlenül elvezetett az utolsó hét végső és megrendítően szomorú élményeihez Jeruzsálemben.
169:0.3 A farizeusok és a főpapok már hozzáfogtak a támadásaik megfogalmazásához és a vádjaik formába öntéséhez. A Mester tanításai ellen a következő alapokon tiltakoztak:
169:0.4 1. A publikánusok és bűnösök barátja; elfogadja az istenteleneket, és még együtt is étkezik velük[1].
169:0.5 2. Istenkáromló; úgy beszél Istenről, mint az Atyjáról, és azt hiszi, hogy ő maga egyenlő az Istennel[2].
169:0.6 3. Megszegi a törvényt[3]. Betegséget gyógyít a szombat napján és sok más módon is semmibe veszi Izráel szent törvényét[4][5].
169:0.7 4. Ördögökkel cimborál[6]. Csodákat művel és az állítólagos csodatételeit Belzebubnak, az ördögök hercegének hatalma révén hajtja végre.
¶ 1. PÉLDABESZÉD AZ ELVESZETT FIÚRÓL
169:1.1 Csütörtök délután beszélt Jézus a tömegnek az „üdvözülés kegyéről”. E beszéd során felidézte az elveszett bárány és az elveszett pénzérme történetét és ezt kiegészítette a tékozló fiúról szóló kedvenc példázatával. Jézus azt mondta:
169:1.2 „A próféták, Sámueltől Jánosig, már figyelmeztettek benneteket, hogy keresnetek kell az Istent — keresnetek kell az igazságot[7]. Mindegyre azt mondták, »Keresd az Urat, míg meg nem találod«. Minden ilyen tanítást meg kell szívlelnetek. De én azért jöttem hozzátok, hogy megmutassam, hogy amíg ti az Isten megtalálására törekedtek, addig az Isten ugyancsak keres titeket. Sokszor elmondtam már nektek a jó pásztor történetét, aki otthagyta a kilencvenkilenc bárányt a nyájban és elment megkeresni azt az egyet, amelyik elveszett, és hogy amikor megtalálta az eltévedt bárányt, miként vette a vállára és vitte vissza gyöngéden a nyájhoz. Amikor az elveszett bárány visszakerült a nyájba, emlékeztek, hogy a jó pásztor hívta a barátait és kérte őket, hogy osztozzanak vele azon örömében, hogy megtalálta az elveszettet. Újra azt mondom, hogy nagyobb az öröm a mennyben egy bűnbánó bűnös miatt, mint kilencvenkilenc olyan személy miatt, akiknek nincs szükségük bűnbánatra. Az elveszett lelkek ténye csak fokozza a mennyei Atya érdeklődését. Én azért jöttem e világra, hogy megtegyem az Atya parancsát, és igaz, amit az Ember Fiáról mondanak, hogy a publikánusok és a bűnösök barátja[8].
169:1.3 Nektek azt tanították, hogy isteni megbocsátás követi a bűnbánatotokat és erre minden áldozati és vezeklési tettetek eredményeként kerül sor, de én biztosítalak titeket, hogy az Atya már azt megelőzően elfogad benneteket, hogy bűnbánatot mutattatok volna és elküldi a Fiát és az ő társait, hogy rátok leljenek és örömmel vigyenek vissza titeket a nyájhoz, a fiúi elismertség és a szellemi fejlődés országába. Olyanok vagytok, mint a bárányok, melyek eltévedtek, és én azért jöttem, hogy megkeressem és megmentsem az elveszetteket[9].
169:1.4 Emlékeznetek kell annak az asszonynak a történetére is, akinek volt tíz ezüstpénze, melyből díszes nyakék készült, s elveszített ezekből egyet, és hogy miként gyújtott világot és seperte ki gondosan a házat és kutatott mindaddig, míg meg nem találta az elveszett ezüstpénzt. Amikor megtalálta az elveszett érmét, összehívta a barátait és a szomszédait, mondván, »Örvendjetek velem, mert megtaláltam az elveszett darabot.« Tehát megint csak azt mondom, mindig örvendeznek a menny angyalai a bűneit megbánó és az Atya nyájához visszatérő bűnös miatt[10][11]. E történetet azért mesélem el nektek, hogy jól megértsétek, hogy az Atya és az ő Fia kimegy megkeresni az elveszetteket, és a keresésben igénybe veszünk minden olyan hatalmat, mely segítségünkre lehet ama buzgó törekvéseinkben, hogy megleljük az elveszetteket, azokat, akiknek szükségük van az üdvözülésre. Így tehát, amikor az Ember Fia kimegy a pusztába, hogy megkeresse az elbitangolt bárányt, keresi az elveszett érmét is a házban. A bárány akaratlanul kóborol el; az érmét belepi az idő pora és elrejtik a felgyülemlett emberi dolgok.
169:1.5 Most pedig szeretném elmondani nektek a jómódú gazda meggondolatlan fiának történetét, aki szándékosan hagyta el az atyai házat és ment el idegen földre, ahol aztán sok gyötrelmet élt meg. Emlékezzetek, hogy a bárány nem szándékosan kódorgott el, de ez az ifjú előre megfontolt szándékkal ment el otthonról. A története ez volt:
169:1.6 Egy bizonyos férfinak volt két fia; az egyik, a fiatalabb, könnyű szívű, nemtörődöm volt, mindig csak a szórakozást kereste és hogy kibújjon a felelősség alól, míg a bátyja komoly volt, józan, keményen dolgozó, aki hajlandó a felelősséget is vállalni. E két fivér nem jött ki jól egymással; mindig csak veszekedtek és civódtak. A fiatalabb legény vidám volt és jókedvű, de tunya és megbízhatatlan; az idősebbik szilárd jellemű és dolgos volt, ugyanakkor önző, zsémbes és öntelt. A fiatalabb fiú örömét lelte a játékban, de kerülte a munkát; az idősebb a munkának szentelte magát, de csak ritkán játszott. E társaság olyannyira kellemetlenné vált, hogy a fiatalabb fiú odament az apjához és így szólt: »Apám, add ki nekem a vagyonod harmadát, mely nekem jutna és hadd menjek el a világba, hogy megtaláljam a szerencsémet.« Amikor az apa meghallotta e kérést, tudván, hogy milyen boldogtalan a fiatalember odahaza és a bátyjával, felosztotta a vagyonát, és kiadta a fiúnak járó részt[12].
169:1.7 Az ifjú néhány hét alatt összeszedte minden vagyonát és nekivágott az útnak egy távoli országba, és mivel ott semmi olyan jövedelmező dolgot nem talált, amely egyúttal élvezetes is lett volna számára, rövidesen elherdálta az örökségét a dőzsölésben. Amikor mindent elköltött, nagy éhínség köszöntött be abban az országban, és a fiút is utolérte az ínség. Így aztán amikor éhezett és sokat gyötrődött, munkát szerzett az ország egyik polgáránál, aki kiküldte őt a mezőkre, hogy a disznókat etesse. Az ifjú örült volna, ha ő maga is eheti azt a pelyvát, melyet a disznók ettek, de senki nem adott neki semmit[13].
169:1.8 Egy nap, amikor nagyon éhes volt, magába szállt és azt mondta: »Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben, én meg éhen halok, ahogy etetem a disznókat itt, ebben az idegen országban! Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy a fiadnak nevezz; csak azt szeretném, hogy a béreseid közé fogadj be.« Amikor a fiatalember erre a döntésre jutott, felkerekedett és visszatért az apja házához[14].
169:1.9 Az apa sokat búsult a fia miatt; hiányzott neki a vidám, bár meggondolatlan legény. Az apa szerette a fiát és mindegyre várta a hazatértét, így hát azon a napon, amikor az ifjú a házhoz közeledett, az apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve, eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Miután így összetalálkoztak, a fiú az apja könnyes arcába tekintve azt mondta: »Apám, vétkeztem az ég ellen és előtted; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz« — de a fiú nem tudta végigmondani a bűnbánatát, mert a nagy örömében lévő apa utasította a szolgákat, akik ekkorra sietve odajöttek: »Hozzátok hamar a legjobb ruháját, azt, amelyet félretettem, és adjátok rá és az ujjára húzzatok gyűrűt és hozzatok a lábára sarut.«[15]
169:1.10 És ekkor, miután a boldog apa bevezette a házba a sebes lábú és kimerült legényt, azt mondta a szolgáinak: »Vezessétek elő a hizlalt borjút és vágjátok le, és együnk és vigadjunk, hisz e fiam halott volt és most újra él; elveszett és megkerült.« Erre mind az apa köré gyűltek, hogy vele örüljenek a fia visszakerülésének[16].
169:1.11 Már tartott az ünnepség, amikor az idősebbik fiú is hazajött a mezőn végzett egész napos munkából, és ahogy a házhoz közeledett, meghallotta a zenét és a táncot. Amikor odaért a hátsó ajtóhoz, kihívta az egyik szolgát és megkérdezte, hogy mi ez az ünnepség. Erre azt mondta a szolga: »A régen elveszett testvéred hazajött, és atyád leölette a hizlalt borjút, hogy így örvendezzen a fia biztonságos hazatérte miatt. Gyere be és köszöntsd te is a testvéredet és üdvözöld újra az atyád házában.«[17]
169:1.12 De amikor a báty meghallotta ezt, úgy megsértődött és olyan mérges lett, hogy nem akart bemenni. Amikor az apa megtudta, hogy a fia neheztel az öccse fogadtatása miatt, kiment hozzá, hogy kérlelje. De az idősebbik fiú nem állt kötélnek. Ezt válaszolta az apjának: »Látod, én annyi éve szolgálok neked, egyszer sem szegtem meg a parancsodat, és nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Itt maradtam, hogy gondodat viseljem mindezen évek alatt, és sohasem örültél a hű szolgálatomnak, de most meg, hogy ez a fiad megjött, aki a vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki és vigadsz miatta.«[18]
169:1.13 Lévén, hogy az apa igazán szerette mindkét fiát, megpróbálta meggyőzni az idősebbiket: »De fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tiéd. Vághattál volna gödölyét bármikor, amikor a barátaiddal meg akartad osztani az örömödet. De úgy illik, hogy most csatlakozz hozzám a testvéred visszatérte miatti vigalomban és örömben. Gondold csak el, fiam, az öcséd elveszett és megkerült; élve tért vissza hozzánk!«”[19]
169:1.14 Ez volt minden példabeszéd egyik legmeghatóbbika és legeredményesebbike, melyet Jézus valaha is előadott abból a célból, hogy jól megértesse a hallgatóságával azt, hogy az Atya kész fogadni mindenkit, aki be akar jutni a mennyországba.
169:1.15 Jézus különösen szívesen adta elő e három történetet egyszerre. Az elveszett bárány történetét annak bemutatásául mondta el, hogy az Atya törődik azon elveszett emberekkel, akik nem szándékosan térnek le az élet ösvényéről, és ilyenkor kimegy a Fiaival, a nyáj igaz pásztoraival, hogy megtalálja az elveszett bárányt[20]. Ezután előadta a házban elveszett pénzérme történetét annak szemléltetésére, hogy mily alapos az isteni keresés mindazok esetében, akik az anyagi gondok és az élet rájuk nehezedő súlya következtében össze vannak zavarodva, tanácstalanok vagy egyéb módon elveszítették a szellemi látásukat[21]. Ezután kezdett bele az elveszett fiúról, a visszatérő tékozló ember visszafogadásáról szóló példabeszédbe, hogy rámutasson, milyen teljes az elveszett fiú visszafogadása az Atyja házába és szívébe[22].
169:1.16 A sokéves tanítás alatt Jézus újra és újra elmondta a tékozló fiú történetét. E példázat és a jó szamaritánus története volt az ő kedvenc eszköze az Atya szeretete és az emberek közötti jószomszédi viszony tanításában.
¶ 2. PÉLDABESZÉD A RAVASZ INTÉZŐRŐL
169:2.1 Az egyik este Jézus kijelentésére válaszul Zélóta Simon azt mondta: „Mester, mit értettél az alatt, amikor azt mondtad ma, hogy a világ sok gyermeke bölcsebb a nemzedékében, mint az ország gyermekei, ugyanis ők ügyesen barátkoznak az igaztalanság mammonjával?” Jézus így válaszolt:[23]
169:2.2 „Némelyetek, mielőtt belépett az országba, igen ravaszul viselkedett az üzleti kapcsolatokban. Ha méltánytalanok és gyakran tisztességtelenek voltatok is, nem kevésbé voltatok körültekintők és előrelátók annyiban, hogy úgy szerződtetek az üzletfeletekkel, hogy közben fél szemmel a jelenlegi hasznotokat és a jövőbeli biztonságotokat figyeltétek. Hasonlóképpen kell most elrendeznetek az országbeli életeteket annak érdekében, hogy miközben gondoskodtok a mostani örömötökről, biztosítjátok a mennyben felhalmozott kincseitek jövőbeli élvezetét is. Ha olyannyira igyekeztetek a magatok számára való haszonszerzésben a saját magatok szolgálata során, akkor miért kellene kevésbé iparkodnotok a lelkek gyűjtésében az ország számára, hiszen ti most már az emberi testvériség szolgálói és az Isten pásztorai vagytok?[24]
169:2.3 Mindannyian tanulhattok annak a gazdag embernek a történetéből, akinek volt egy ravasz, ám tisztességtelen intézője. Ez a tiszttartó nemcsak hogy kihasználta a gazdája üzletfeleit a saját önző hasznára, hanem közvetlenül is pocsékolta és herdálta a gazdája javait. Amikor mindez végül a gazda fülébe jutott, magához hívatta az intézőt és megkérdezte, hogy mi az alapja e szóbeszédnek és követelte, hogy nyomban számoljon el az intézőségéről és készüljön, mert át fogja adni a gazdája ügyeinek intézését másnak.[25]
169:2.4 E hűtlen intéző ekkor azt mondta magának: »Mit tegyek most, hiszen el fogom veszíteni az intézőségemet? Nincs erőm a földműveléshez; koldulni meg szégyellek. Tudom már mit tegyek, hogy amikor majd kitesznek ebből az intézőségből, minden olyan házban szívesen lássanak, ahol a gazdámmal üzleti kapcsolatban állnak.« Ezután elment az ura minden egyes adósához, és azt mondta az elsőnek, »Mennyivel tartozol a gazdámnak?« Az így válaszolt, »Száz mérő olajjal.« Erre azt mondta az intéző, »Vedd elő a viasztábládat, ülj le szép nyugodtan és javítsd át az adósságodat ötvenre.« Ezután így szólt egy másik adóshoz, »Mennyi a tartozásod?« Amaz meg ezt felelte, »Száz mérő búza.« Erre azt mondta az intéző, »Vedd elő az adóstábládat és írj rá nyolcvanat.« Így járt el számos más adóssal is. Ily módon igyekezett a becstelen intéző barátokat szerezni magának arra az időre, amikor majd elveszik tőle az intézőségét. Még az ura és parancsolója is, amikor később tudomására jutott mindez, kénytelen volt elismerni, hogy a hűtlen intéző legalább annyiban éleslátásról tett tanúbizonyságot, hogy megpróbált gondoskodni magáról a szükségben és nyomorúságban eltöltendő majdani napokra.[26]
169:2.5 E világ fiai néha így mutatnak a jövőre való felkészülés terén több bölcsességet a fény gyermekeinél[27]. Azt mondom nektek, akik azt valljátok magatokról, hogy a mennyben kerestek kincset: tanuljatok azoktól, akik az igaztalanság mammonjával barátkoznak, és hasonlóképpen kormányozzátok az életeteket, mégpedig úgy, hogy örök barátságot köttök az igazságosság erőivel annak érdekében, hogy mikor minden földi dolognak vége szakad, örömmel fogadjanak benneteket az örökkévaló lakóhelyeken.
169:2.6 Határozottan állítom, hogy aki a kicsiben hűséges, az hű lesz a nagyban is, míg aki igaztalan a kicsiben, az igaztalan lesz a nagyban is[28]. Ha nem mutattatok előrelátást és tisztességet e világ ügyeiben, akkor miként reménykedhettek abban, hogy hűek és körültekintők lesztek, amikor megbíznak benneteket a mennyei ország igaz kincseinek intézőségével? Ha nem vagytok jó intézők és hű pénzváltók, ha nem voltatok hűségesek abban, ami a másé, akkor ki lesz olyan bolond, hogy nagy kincset adjon a ti nevetekre?[29]
169:2.7 Még egyszer elmondom, hogy senki sem szolgálhat két urat; vagy megutálja az egyiket és megszereti a másikat, vagy pedig kitart az egyik mellett s közben megveti a másikat[30]. Nem szolgálhatjátok az Istent és a mammont.”
169:2.8 Ezt hallván a jelenlévő farizeusok csúfondárosan nevetni és gúnyolódni kezdtek, mert nagyon is szerették gyűjteni a vagyont[31]. E barátságtalan hallgatóság megpróbálta értelmetlen vitatkozásba belevinni Jézust, de ő nem volt hajlandó vitatkozni az ellenségeivel. Amikor a farizeusok egymással kezdtek el civakodni, a hangos zsivaj a környéken táborozó emberek sokaságát csalta a helyszínre; és amikor egymással kezdtek el vitázni, Jézus visszavonult, bement a sátrába éjszakára.
¶ 3. A GAZDAG EMBER ÉS A KOLDUS
169:3.1 Amikor a tanácskozás túl hangossá vált, Simon Péter felkelvén, átvette az irányítást és így szólt: „Emberek, testvéreim, nem illő dolog, hogy így vitatkozzatok egymással. A Mester már szólt, és jól teszitek, ha elgondolkoztok a szavain. Ez nem valamiféle új tantétel, melyet hirdetett nektek. Hát nem hallottátok a nazireusok példázatát a gazdag emberről és a koldusról? Némelyikünk még hallotta, amint Keresztelő János mennydörgő szavakkal mondja e figyelmeztető példabeszédet azoknak, akik szeretik a kincseket és becstelen vagyon után sóvárognak. Bár e régi példázat nem az általunk terjesztett örömhír szerint való, mindannyian nagyon jól tennétek, ha tanulnátok ebből addig is, amíg megértitek a mennyország új fényét. A János által előadott történet így szólt:
169:3.2 Volt egyszer egy bizonyos Divész nevű gazdag ember, aki bíborba és nemes vászonba öltözve járt, minden napját mulatsággal és fényűzésben töltötte. Volt egy bizonyos Lázár nevű koldus, akit e gazdag ember kapualjában helyeztek el, a testét fekélyek borították és azért könyörgött, hogy megkaphassa a gazdag ember asztaláról lehullott morzsákat; bizony, még a kutyák is odamentek hozzá és a sebeit nyalogatták. Úgy alakult, hogy a koldus meghalt és elvitték az angyalok, hogy Ábrahám kebelén nyugodjon. Röviddel ezután a gazdag ember is meghalt és őt fényűzőn és fejedelmi külsőségek közepette temették el. Amikor a gazdag ember elhagyta e világot, Hádészban ébredt, és mivel kínok között találta magát, felemelte a tekintetét és meglátta a messzi távolban Ábrahámot és Lázárt az ő kebelén. Erre Divész így kiáltott: »Ábrahám atyám, könyörülj rajtam és küldd át Lázárt, hogy ujja hegyét a vízbe mártván lehűtse nyelvemet, mert a büntetésemtől nagyon szenvedek.« Mire Ábrahám azt felelte: »Fiam, emlékezz, hogy életed során te a jó dolgokat élvezted, míg Lázár hasonlóképpen szenvedte a rosszat. De most mindez megváltozott, lévén, hogy Lázár megvigasztaltatik s te pedig meggyötörtetsz. Emellett köztünk és teközted oly nagy a szakadék, hogy mi nem tudunk elmenni hozzád, és te sem jöhetsz át mihozzánk.« Erre azt mondta Divész Ábrahámnak: »Könyörgök, küldd vissza Lázárt az apám házába, mivel van öt testvérem, hogy tanúskodjon nekik, hogy a testvéreim ne kerüljenek e kínhelyre.« De Ábrahám azt mondta: »Fiam, nekik ott van Mózes és a próféták; hallgassanak rájuk.« Erre azt válaszolta Divész: » Nem úgy, Ábrahám atyám! Ha ugyanis a holtak közül csak egy is elmehetne hozzájuk, ők megbánnák a bűneiket.« Erre azt mondta Ábrahám: » Ha nem hallgatnak Mózesre és a prófétákra, akkor az sem győzné meg őket, ha valaki feltámadna a holtából.«”[32][33]
169:3.3 Miután Péter elmesélte a nazireus testvériség ezen ősi példázatát, és mivel a tömeg lecsillapodott, András felállt és nyugovóra küldte az embereket. Bár az apostolok és Jézus tanítványai egyaránt gyakran kérdezgették Jézust a Divészről és Lázárról szóló példázatról, ő sohasem volt hajlandó véleményt mondani.
¶ 4. AZ ATYA ÉS AZ Ő ORSZÁGA
169:4.1 Jézusnak mindig gondot okozott, hogy elmagyarázza az apostolainak azt, hogy bár ők az Isten országának megteremtését hirdetik, a mennyei Atya nem király. Abban az időben, amikor Jézus a földön élt és a húsvér testben tanított, az urantiai embereknek jobbára a nemzeteket kormányzó királyokról és császárokról volt tudomásuk, és a zsidók már régóta várták az Isten királyságának eljövetelét. Ezen és más okokból a Mester úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha úgy jelöli meg az emberek szellemi testvériségét, mint mennyországot és e testvériség szellemi vezetőjét, mint a mennyei Atyát. Jézus sohasem utalt úgy az Atyjára, mint királyra. Az apostolokkal folytatott bizalmas beszélgetések során mindig úgy utalt magára, mint az Ember Fiára és mint az ő bátyjukra. Minden követőjét úgy állította be, mint az emberiség szolgálóit és az országról szóló evangélium hírnökeit.
169:4.2 Jézus sohasem részesítette módszeres oktatásban az apostolait a mennyei Atya személyiségét és sajátosságait illetően. Sohasem kérte az embereket arra, hogy higgyenek az Atyjában; magától értetődőnek vette, hogy hisznek. Jézus sohasem alacsonyodott le odáig, hogy bizonyítékokat adott volna elő az Atya valós voltával kapcsolatban. Az Atyára vonatkozó tanítása mindig abban a kijelentésben összpontosult, hogy ő és az Atya egy; hogy aki látta a Fiút, az látta az Atyát; hogy az Atyának, a Fiúhoz hasonlóan, minden dologról tudomása van; hogy csakis a Fiú ismeri az Atyát igazán, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja őt; hogy aki ismeri a Fiút, az ismeri az Atyát is; és hogy az Atya küldte őt a világba, hogy kinyilatkoztassa a közös természetüket és kinyilvánítsa a közös munkájukat[34][35][36][37][38][39][40][41]. Sohasem tett egyéb kijelentéseket az Atyjáról, kivéve azt az esetet a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál, amikor is kijelentette, hogy „az Isten szellem”[42].
169:4.3 Jézustól annak révén ismeritek meg Istent, hogy megfigyelitek az ő életének isteniségét, nem pedig azáltal, hogy a tanításaira támaszkodtok. A Mester életéből mindannyian a magatokévá tehetitek azt az Isten-felfogást, mely mértékéül szolgál azon képességeteknek, ahogy felfogjátok a szellemi és isteni valóságokat, a valós és örök igazságokat. A véges sohasem remélheti, hogy megérti a Végtelent, kivéve azon a módon, ahogy a Végtelen a názáreti Jézus személyiségén keresztül a mulandó emberi élet tér-idő tapasztalásában összpontosult.
169:4.4 Jézus jól tudta, hogy az Istent csakis a megtapasztalt valóságon keresztül lehet megismerni; az elme puszta tanítása révén sohasem lehet megérteni őt. Jézus azt tanította az apostolainak, hogy bár sohasem képesek teljesen megérteni az Istent, bizonyosan képesek a megismerésére, éppen úgy, ahogy megismerték az Ember Fiát. Nem azáltal ismerhetitek meg az Istent, amit Jézus mondott, hanem azáltal, hogy tudomásotok van Jézus mivoltáról. Jézus az Isten kinyilatkoztatása volt.
169:4.5 Azon esetektől eltekintve, amikor Jézus a héber írásokból idézett, mindig csupán két megnevezéssel utalt az Istenségre: Isten és Atya. Amikor a Mester úgy utalt az Atyjára, mint az Istenre, akkor rendszerint azt a héber kifejezést használta, mely a többes Istent (a Háromságot) jelölte, nem pedig a Jahve szót, amely a zsidók törzsi Istenének fokozatosan fejlődő felfogását jelentette.
169:4.6 Jézus sohasem hívta az Atyát királynak, és nagyon sajnálta, hogy a zsidók egy visszaállított királyságban reménykednek, és Jánosnak a közelgő országról szóló kijelentése tette szükségessé, hogy úgy jelölje meg az általa hirdetett szellemi testvériséget, mint a mennyországot[43][44][45][46]. Egyetlen kivételtől — „az Isten szellem” kijelentéstől — eltekintve Jézus sohasem utalt az Istenségre másként, mint a Paradicsom Első Forrásával és Középpontjával való saját, személyes viszonyát leíró kifejezésekkel[47].
169:4.7 Jézus az Isten kifejezést az Istenség eszméjének megjelölésére, az Atya kifejezést pedig a megismerhető Isten megtapasztalásának megjelölésére alkalmazta. Amikor az Atya szót használta az Istenre való utalásként, akkor azt a lehető legtágabb értelemben kell érteni. Az Isten kifejezést nem lehet meghatározni és ezért az az Atya végtelen fogalmát jelöli, míg az Atya fogalom, melyre részleges meghatározás adható, arra használatos, hogy az isteni Atyáról alkotott emberi fogalmat képviselje, amint az emberrel társul a halandói lét során.
169:4.8 A zsidók számára Elohim volt az istenek Istene, míg Jahve Izráel Istene volt. Jézus elfogadta Elohim fogalmát és a lények e legfelsőbb csoportját nevezte Istennek. A Jahve, mint faji istenség fogalma helyett bevezette az Isten atyaságának és az emberek közötti világméretű testvériségnek az eszméjét. Jahve fogalmát az istenített faji Atyától egy olyan Atya eszméjének szintjére emelte, aki az emberek minden gyermekének Atyja, aki minden egyes hívő ember isteni Atyja. Azt tanította még, hogy a világegyetemek ezen Istene és az összes ember ezen Atyja egy és ugyanazon paradicsomi Istenség.
169:4.9 Jézus sohasem állította, hogy ő Elohim (Isten) húsvér testi megnyilvánulása. Sohasem jelentette ki, hogy ő Elohim (Isten) kinyilatkoztatása a világoknak. Sohasem tanította, hogy aki látta őt, az látta Elohimot (Istent). De azt hirdette magáról, hogy ő az Atya kinyilatkoztatása a húsvér testben, és mondta, hogy aki látta őt, az látta az Atyát. Isteni Fiúként azt állította, hogy ő csak az Atyát képviseli.
169:4.10 Ő valóban még Elohim Isten Fia is volt; de a halandói húsvér testi alakban és az Isten halandó fiai számára úgy döntött, hogy élet-kinyilatkoztatását az Atyja jellemének bemutatására korlátozza, már amennyire egy ilyen kinyilatkoztatást a halandó ember képes felfogni. Ami a paradicsomi Háromság többi személyének jellemét illeti, meg kell elégednünk azzal a tanítással, hogy ők teljesen olyanok, mint az Atya, akinek személyét az ő megtestesült Fiának, a názáreti Jézusnak az élete ábrázolta.
169:4.11 Bár Jézus a földi életében kinyilatkoztatta a mennyei Atya igaz természetét, keveset tanított róla. Valójában csupán két dolgot tanított: hogy az Isten magában szellem, és hogy a teremtményeivel való minden kapcsolatában ő Atya. Ezen az estén tette Jézus az utolsó kijelentését az Istenhez fűződő viszonyáról, amikor is kijelentette: „Az Atyától jöttem, és a világba jöttem; ismétlem, el fogom hagyni a világot és elmegyek Atyámhoz[48].”
169:4.12 De jegyezzétek meg, Jézus sohasem mondta, „Aki hallott engem, az hallotta Istent”. Hanem azt mondta, hogy „Aki látott engem, az látta az Atyát[49].” Jézus tanítását meghallgatni nem egyenértékű az Isten megismerésével, de Jézust látni olyan tapasztalás, mely önmagában is az Atyáról szóló kinyilatkoztatás a lélek számára. A világegyetemek Istene uralkodik a kiterjedt teremtésösszességen, de a mennyei Atya az, aki elküldi a szellemét, hogy az elmétekben lakozzon.
169:4.13 Jézus az a szellemi lencse emberi alakban, mely láthatóvá teszi az anyagi teremtmény számára Őt, aki láthatatlan. Ő a ti bátyátok, aki a húsvér testben megismertet veletek egy végtelen sajátosságokkal rendelkező Lényt, akinek a teljes megértéséhez még a mennyei seregek sem vehetik maguknak a bátorságot. De mindennek az egyes hívő személyes tapasztalásában kell fennállnia. Az Istent, aki szellem, csakis szellemi tapasztalásként lehet megismerni[50]. Az Isten az anyagi világok véges fiai számára a szellemi teremtésrészek isteni Fia által csak mint Atya nyilatkoztatható ki. Az Örökkévalót mint Atyát ismerhetitek meg; s a világegyetemek Isteneként, a minden létező lény végtelen Teremtőjeként imádhatjátok.
¶ Hivatkozások
- ↑ A vámszedőkkel és bűnösökkel eszik: Mt 9:10-11; Mt 11:19a; Mk 2:15-16; Lk 5:30; Lk 7:34; Lk 15:1-2.
- ↑ Istenkáromló: azt mondja, egyenlő Istennel: Jn 1:1; Jn 5:17-18; Jn 10:30,38; Jn 12:44-45; Jn 14:7-11,20; Jn 17:11,21-22.
- ↑ Szombaton kukoricát szed: Mt 12:1-2; Mk 2:23-24; Lk 6:1-2.
- ↑ Gyógyít szombaton: Mt 12:9-14; Mk 3:1-5; Lk 6:6-11; Lk 13:10-16; Lk 14:1-4; Jn 5:5-16; Jn 9:1-7,16.
- ↑ Az apostolok nem mostak kezet: Mt 15:1-2; Mk 7:1-6; Lk 11:37-41.
- ↑ Ördögökkel szövetkezik: Mt 12:22-28; Mk 3:22; Lk 11:14-20.
- ↑ Keressétek az Urat: Iz 55:6.
- ↑ Példabeszéd az elveszett juhokról: Mt 18:12-14; Lk 15:3-7.
- ↑ Jézus azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszetteket: Mt 18:11; Lk 19:10.
- ↑ Az elveszett érme: Lk 15:8-9.
- ↑ Angyalok örülnek az üdvösségnek: Lk 15:7,10.
- ↑ Az apa megosztotta a fiúval a birtokot: Lk 15:11-12.
- ↑ A fiú elpazarolta az övét a féktelen életre: Lk 15:13-16.
- ↑ A fiú döntése a visszatérésről: Lk 15:17-20a.
- ↑ Atyai üdvözlet: Lk 15:20b-22.
- ↑ Az ünneplés: Lk 15:23-24.
- ↑ A legidősebb fiú boldog zajt hallat: Lk 15:25-27.
- ↑ A testvér tiltakozik: Lk 15:28-30.
- ↑ Az apa örül: Lk 15:31-32.
- ↑ Példabeszéd az elveszett bárányról: Mt 18:12-13; Lk 15:3-7.
- ↑ Példabeszéd az elveszett pénzérméről: Lk 15:8-10.
- ↑ Példabeszéd az elveszett fiúról: Lk 15:11-32.
- ↑ Simon Zelotes kérdése: Lk 16:8-9.
- ↑ Lelkileg bölcs: Mt 6:19-21; Lk 12:33-34.
- ↑ Példabeszéd a becstelen intézőről: Lk 16:1-2.
- ↑ Önmagára vigyázott: Lk 16:3-8a.
- ↑ Tegyétek szellemileg azt, amit e világ fiai a vagyonnal tesznek: Lk 16:8b-9.
- ↑ Hűséges a kevésben, hűséges a sokban is: Mt 13:12; Mt 25:21,23,29; Mk 4:25; Lk 8:18; Lk 16:10; Lk 19:16-19,26.
- ↑ Legyetek jó intézők: Lk 16:10-12.
- ↑ Senki sem szolgálhat két úrnak: Mt 6:24; Lk 16:13.
- ↑ A farizeusok gúnyolódnak: Lk 16:14.
- ↑ Az emberek nem hisznek: Lk 16:22-31.
- ↑ Példabeszéd a gazdag emberről és a koldusról: Lk 16:19-21.
- ↑ Jézus és az Atya egy: Jn 1:1; Jn 5:17-18; Jn 10:30,38; Jn 12:44-45; Jn 14:7-11,20; Jn 17:11,21-22.
- ↑ Aki látta a Fiút, látta az Atyát: Jn 12:45; Jn 14:7-11.
- ↑ Az Atya és a Fiú mindent tud: Lk 10:22; Jn 5:20; Jn 16:30; 1Jn 3:20.
- ↑ Csak a Fiú ismeri az Atyát: Mt 11:27; Lk 10:22; Jn 1:18; Jn 10:15.
- ↑ Az Atya a Fiú által kinyilatkoztatott: Mt 5:45-48; Mt 6:1,4,6; Mt 11:25-27; Mk 11:25-26; Lk 6:35-36; Lk 10:22; Jn 1:18; Jn 3:31-34; Jn 4:21-24; Jn 6:45-46; Jn 14:6-11,20; Jn 15:15; Jn 16:25; Jn 17:8,25-26.
- ↑ Aki ismeri a Fiút, az ismeri az Atyát: Jn 8:19; Jn 14:7-9; Jn 16:3.
- ↑ Kinyilatkoztatja az egyesült természetet: Jn 1:18; Jn 3:31-35; Jn 5:17,22-23; Jn 7:16,28-29; Jn 12:49-50; Jn 13:3; Jn 15:24; Jn 17:1-10,25-26.
- ↑ Mutasd meg a konjuktúrát: Jn 5:43; Jn 7:28-29; Jn 8:42; Jn 12:49-50; Jn 14:10; Jn 16:15; Jn 17:8-10.
- ↑ Isten lélek: Jn 4:24; Róm 8:9; 2Kor 3:16-17.
- ↑ Királyság: Mt 9:35; Mt 24:14.
- ↑ Isten országa: Mt 6:33; Mt 12:28; Mt 19:24; Mt 21:31,43; Mk 1:14-15; Mk 4:11,26,30; Mk 9:1,47; Mk 10:14-15,23-25; Mk 12:34; Mk 14:25; Mk 15:43; Lk 4:43; Lk 6:20; Lk 7:28; Lk 8:1,10; Lk 9:2,11,27; Lk 9:60,62; Lk 10:9-11; Lk 11:20; Lk 12:31-32; Lk 13:18,20,28-29; Lk 14:15; Lk 16:16; Lk 17:20-21; Lk 18:16-17,24-25; Lk 19:11; Lk 21:31; Lk 22:16,18; Lk 23:51; Jn 3:3,5; Róm 14:17; 1Kor 4:20; 1Kor 6:9.
- ↑ János igehirdetése: Mt 3:1-2.
- ↑ Mennyek országa: Mt 3:2; Mt 4:17,23; Mt 5:3,10,19-20; Mt 7:21; Mt 8:11; Mt 10:7; Mt 11:11-12; Mt 13:11,24,31-52; Mt 16:19; Mt 18:1-4,23; Mt 19:14,23; Mt 20:1; Mt 22:2; Mt 23:13; Mt 25:1,14.
- ↑ Isten lélek: Jn 4:24; Róm 8:9; 2Kor 3:16-17.
- ↑ Az Atyától jöttem, hozzá megyek: Jn 16:28.
- ↑ Aki engem látott, az Atyát látta: Jn 12:45; Jn 14:7-9.
- ↑ Isten lélek: Jn 4:24; Róm 8:9; 2Kor 3:16-17.